Az iszlám történetírás (1.)

Mi magyar nyelven alkotó muszlimok nem sokat foglakoztunk az elmúlt időszakban az iszlám történetírás kérdéseivel.

Valószínűleg ennek tudható be, hogy nem is nagyon vannak ezzel kapcsolatos írásaink, gondolataink. Valaki pár évvel ezelőtt elküldött nekem egy anyagot, most ezt adom közre – némileg javítva, kicsit átdolgozva és jegyzetekkel ellátva. Előrebocsájtva, hogy – bár nem mindenben értek vele egyet – mégis figyelemre méltó forrásmunkának tartom, olyannak, melyen érdemes elgondolkodni.

Esetleg közösen megvizsgálni, kielemezni, hogy vajon minden megállapítás megállja-e a helyét.

Íme az első rész:

Az orientalisták szerint az iszlám történetírásra vonatkozó források elsősorban történeti munkák, archeológia és numizmatika körében keresendők. A legfontosabb történeti munka Tabari Tarik ar-ruszul wa-l-muluk, illetve adminisztratív leírások, anekdoták. A legtöbb történeti munka arab nyelven íródott, de vannak köztük, újperzsa, illetve szír nyelvű leírások is. Hasonlóan fontos arab nyelvű munkák az iszlám korai történetére vonatkozóan a Szira, ezenkívül, a Rásidun kalifák és az Omajjádok[1] krónikái. Az ezt az időszakot felölelő források igen gazdagok, noha többségük már az Abbaszida[2] időszakban íródott. A leírásoknál nem szabad elfelejtenünk, hogy a leírók néha arra használták fel az iszlám történeti emlékeit, hogy saját pozíciójukat, a fennálló rendet, társadalmi hyelzetüket stb. igazolják. A Próféta (Allah dicsérete és békéje legyen vele) életének eseményei ma is a muszlim társadalom normáit képezik, például, amit a búcsúzarándoklaton (hadzzs el-wada') tett, ma is az a meghatározó minden muszlim zarándok számára; ebben nincs is vita, nem úgy, mint a Sira néhány más eseményénél, pl. az utódlás kérdésénél.A korai muszlim történetírók nagyon óvatosan kezelték a hagyományokat, igyekeztek elkerülni a tévedéséket, különösen, ami a Próféta (Allah dicsérete és békéje legyen vele) életére, a Szírára vontakozhat. Az isznád[3] segítségével állapították meg egy hagyomány hitelességét; ha a lánc nem volt megszakítva és a hagyományozók megbízhatóak voltak, a hagyomány is annak számított. Ez a módja a történelmi források rögzítésének a maga korában alaposabb és megbízhatóbb volt, mint a középkori Nyugaton.A két fontos történelmi krónika a Szíra és a magázi. Mindegyik alapja az isznad, ami a habarra, vagy-a Próféta életének esetében- a haditra utalt. Ezeket nemsokára gyűjteni kezdték, különösen Irak és Medina tudósai. A Szíra korai forrása b. Isáqra vezethető vissza. A VIII. századi krónikásokra várt a feladat, hogy a rengeteg, néhol túl részletes habart időrendi sorrendbe tegyék, s néha ezek a történetírók nem voltak egy véleményen.
A modern kutatás még nincs tisztában azzal, mennyire voltak ezek írásos források, illetve mennyiben alapultak az összeállított krónikák szóbeli hagyományokon. A hagyomány többnyire a dakara igével kezdődött (emlékezett, említette) vagy a qala-val (mondta), de ettől még elvileg le lehettek írva. Továbbá azt is tudjuk, hogy e kor bővelkedett könyvekben és könyvtárakban, ezért nincs okunk feltételezni, hogy a források többségükben ne írott anyagok lettek volna. Sajnos e könyveknek a nagyrésze mára elveszett.

Források és azok írói:
- Szirat Nabi-b. Isaq írta (VIII. sz.)
- Kitáb al-magázi-Waqiditól
- Kitáb al-tabaqát al-kabir-b. Sa'dtól
- Tárih ar-ruszul wa-l-muluk Tabaritól

A nyugati tudósok ennek a hitelességét sokszor megkérdőjelezték, mivel a Koránon alapszik. Kritikáját Lammers (Le berceau de l'Islam, 1914), illetve Wansbrough (The sectarian milieu, 1978) fogalmazta meg; az utóbbi úgy gondolta, hogy a Szirában bizonyos események szántszándékkal lettek eltúlozva, mint pl. a vita a zsidókkal Medinában. Ebből kiindulva sokan odáig is elmennek, hogy az egész Szíra csak fabrikáció, bizonyos vallási és történelmi alapokból kiindulva. Azonban ennek a cáfolatára is alakultak ki elméletek, mint például az, hogy a Szíra és az iszlám történelmi fejlődésének a körülményei túl jól ismertek… A Szíra és a Rásidun kalifák története néhány meghatározott krónikából vannak levezetve, ilyen pl. a már említett b. Isáq vagy Waqidi Ibn Sa'd ad néhány leírást egy-két kortársról, de leginkább Tabari az, aki e korszak után is folytatja a történetírást.
A Rásidun kalifák, az Omajjádok és az Abbaszidák alatt sajnos a legtöbb munka elveszett és általános tendenciává vált, hogy csak későbbi tudósok munkáiból ismerjük őket; ezek közül a legfontosabbak voltak Abu Muhnaf (m. 157/774), 'Awana b. al-Hakam (m. 147/764), Szayf b. 'Umar (180/796), Al-Mada'ini (m. 225/839) és Al-Haytam b. 'Adi (m. 206/821). Mindenezek a források alapvetően az isznadra támaszkodnak. A munkák több részből állnak: ahbar (történetek gyűjteménye), illetve a ridda ellen viselt háborúk, továbbá történeti könyvek egyes időszakokról, pl. az Omajjád időszakról.

Jegyzetek:

[1] Az Ommajjádok Muszlim uralkodói dinasztia. Pontosabban a történelem két muszlim dinasztiát ismer ezen a néven. Az első (661-750) Damaszkusz központtal uralkodott, és nevéhez fűződött az iszlám elterjesztése Keleten Indiáig, illetve nyugati irányban egészen az Ibériai félszigetig. A dinasztia uralkodásának kezdeti időszakában az jelentette a központi kérdést, hogy hogyan lehet egységes muszlim közösséggé kovácsolni az arab törzseket, és hogyan lehet kiépíteni a muszlim állam működtetéséhez szükséges intézményrendszert. A második szakasz fő kérdésévé viszont már az vált, hogy miként lehet egységbe kovácsolni a különféle, az iszlám hitre tért népeket. A dinasztia végül nem tudott megbirkózni a birodalomépítés e hatalmas feladatával, és helyét Keleten átvette az Abbaszida dinasztia. Az Omajjádák egyik leszármazottja azonban nyugatra menekült, és Córdobában került uralomra (756-1031); előbb emírek, majd kalifák váltak a dinasztia európai leszármazottaiból. Uralkodásuk az iszlám európai történetének, az al-Andalúsz-nak, (az Ibériai félsziget iszlám államának) egyik legragyogóbb fénykorát hozta el.
[2] Az Abbaszídák Muszlim uralkodói dinasztia, mely 750 és 1258 között volt hatalmon Irakban, s amely magát a Mohamed próféta (Allah dicsérete és békéje legyen vele) nagybátyjától, Abbásztól származtatta. Az cAbbaszidák az Omajjádákat követték, és az előző dinasztia arab monopóliumával szemben az újonnan muszlim hitre tért népeket is bevonták a hatalom gyakorlásába és a birodalom igazgatásába. Uralkodásukat a kereskedelem, a városi élet és a kultúra, az oktatásügy fejlődése és virágzása jellemezte. A muszlim közösség különböző származású tagjai beolvadtak ebbe a közösségbe, és így létrejött egy erős muszlim társadalom. Nem sikerült azonban kialakítani az új társadalom működéséhez a megfelelő politikai intézményrendszert, és ez olyan törést okozott, amely végül instabilitáshoz vezetett. 1258 és 1517 között, a dinasztia egyik elmenekült tagjának leszármazottai lettek Kairóban a kalifák, akik azonban a mameluk szultánok ellenőrzése alatt álltak.
[3] Az isznád kifejezésnek két jelentése van: 1. Olyan hadíszt jelöl, amelyet a beszámolók láncolatát összekapcsolva vissza lehet vezetni ahhoz, aki mondta. 2. A beszámolók lánca, amely magához a szöveghez „érkezik”. Ezt nevezzük asz-szanadnak.