Bejegyzések
Magyarország a mohácsi vereség, majd az azt követő három részre szakadás ellenére is része maradt a korabeli Európa gazdasági kapcsolatrendszerének.
Bár a hazai történészek évszázadokig másként magyarázták, az iskolákban is másként tanították, ma már tudjuk, hogy sem a török közigazgatás, sem a Hódoltsági országrészbe betelepült muszlimok nem gátolták az ország gazdasági, kereskedelmi és kulturális fejlődését. Az ország széttagoltsága és a gyakori fegyveres konfliktusok jelentősen megnehezítették ugyan a mindennapi életet, de például a hódoltsági mezővárosok, a nyugatra és északra irányuló marhakereskedelemnek köszönhetően, jelentősen gyarapodtak. A nagyobb településeken a török időkben is igen élénk és fejlett maradt az ipari és a kereskedelmi élet. A bécsi udvar és a török porta között 1615-ben létre jött kereskedelmi egyezmény pedig nagyban elősegítette a „keleti” árucikkek elterjedését, nemcsak nálunk, hanem a kontinens más országaiban is. Az oszmán hadak, illetve a velük érkező közel-keleti és balkáni népek kerámia, fém, bőr és egyéb tárgyakat hoztak magukkal. Ezek a távoli vidékekről ide került tárgyak és művészeti munkák közvetve-közvetlenül jelentős hatást gyakoroltak a magyar népművészetre, s ezek iszlám művészeti hatások és hagyományok még ma is felfedezhetők például a magyar népi kerámiában, a hímzések
en, de ez adta alapját az egykor jobb időket megélt hazai bőrgyártásnak is.
A korabeli magyar külkereskedelem legfontosabb árucikkeit például a marhát, vagy az állatbőröket, a Hódoltságban állították elő. A muszlim kereskedők eleinte jobbára csak a Hódoltság belső kereskedelmi életébe kapcsolódtak be. Az általuk behozott textilféleségek, gyapjú- és pamutszövetek, bélésanyagok, finom vásznak, bőrkészítmények, szőnyegek, vánkosok azonban egy idő múltán a Hódoltságon kívül is egyre keresettebbé váltak. A 17. században e cikkeket már többségében „görögnek” mondott (valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán) kereskedők árulták. Kiváltságaikkal élve ezek lassanként monopolizálták a két birodalom közötti közvetítő kereskedelmet.[1]
A Hódoltság területén azonban nemcsak a kereskedelem virágzott, hanem a kézműipar is. A legismertebbek között volt például a pécsi bőrfeldolgozás, bőrkikészítés, amelynek első virágkora az 1500-as évek végére, az 1600-as évek elejére tehető.[2] A török hadakkal a Mecsek-aljai városba érkező egykori szakemberek dolgát nemcsak az tette kedvezővé, hogy a kor szokásai szerint elég sok bőrből készült ruhanemüt, lábbelit és más eszközt használtak, és állandóan szükség volt a pótlásukra, hanem az is, hogy sem alapanyagban, sem a bőrök kikészítéséhez szükséges egyéb feltételekben nem volt hiány. A pécsi bőrcserzők megbízható, jó munkát végeztek, amivel a későbbi korok számára is megalapozták e tevékenység jövőjét. Az állatbőrök, azon belül is a juh-, a kecske-, a ló- és a marhabőrök kikészítésének az oszmán török időből származó tudománya végül is Európa-szerte híressé vált azáltal, hogy az itt működő mesterek egy részét a város visszafoglalása után az osztrákok nyugatra vitték, ahol azok (nem éppen önként, de) tovább adták szakmai ismereteiket.
A Pécsett működő cserzővargák az iszlám előírásait követve, természetesen nem dolgoztak sertésbőrrel. Két legismertebb termékük a kordován, illetve a szattyánbőr volt. A korabeli muszlimok a bőr kikészítéséhez – mai szóhasználattal élve természetbarát – növényi anyagokat használtak. Ilyen volt például a szömörce, a gesztenyefa, a gubacs. Ezek az anyagok kivétel nélkül megtalálhatóak voltak a környék erdeiben, hegyoldalain. A mecseki szömörcét elsősorban a bárány-, a juh-, és a kecskebőr kikészítésére használták, de alkalmazták bőrfehérítésnél, a színes festést megelőző pácolásnál is. A gesztenyefa, a tölgykéreg kivonatával, a gubacs főzetével pedig a talpbőrök cserzését végezték.
A hagyományos török-kori bőrgyártás pontos leírása szerint „a módszer, amellyel a kordovánbőrök készülnek, a következő: a mesterség anyaga kecskebőr, amelyet a szokott módon megtisztítva gyapjától és szőrétől, gyorsan összevarrnak, csak egy kicsinyke nyílást hagyva a lábánál csatornácska gyanánt. Ezen keresztül a Coriária cserje vagy Scumpia főzetet addig csurgatják a bőrbe, mígnem erősen megduzzad, s a belé öntött víz már kicsordul. A kis csatornanyílást most erősen összeszorítják, hogy a folyadéknak ne maradjon egyetlen áthatolásra alkalmas nyílása sem. Az így megtöltött s bezárt bőrtömlőt kőteknőbe helyezték, és a szükséges súlyokat ráhelyezték. A nyomásra a Cotinus egész nedve a pórusokon átszivárgott. Amikor a folyadék így kiürült, máris megállapították, hogy a bőr kész, és nincs más tennivaló, mint az üledékek apró maradványaitól megtisztítani. Ez az oka annak, hogy a kordovánbőrök lyukacsosak a számtalan kis pórus által. A Cotinus nedve ugyanis a természettől adott kis pórusokat kibővíti, a hajlékonysággal együtt a bőröknek gyűrhetőséget is ad. Az így előkészített bőrök mindenféle színnel könnyen festhetők. Bármilyen legyen is az irha festésére kiválasztott szín, az ilyen bőrök azt könnyen magukba veszik, tartósan megőrzik, olyan gyorsan befogadják, hogy néhány órán túl nem kell tovább áztatni a színes folyadékban.”
A megfelelő minőségű termék előállításában különösen nagy szerepe volt a víznek, hiszen a növényi anyagokkal végzett cserzés tulajdonképpen nem más, mint egy vizes bőrtartósító eljárás. A mecseki forrásból táplálkozó Tettye patak tiszta vize pedig kiválóan alkalmas volt erre a feladatra. Nem véletlen tehát, hogy a pécsi cserzővargák korabeli települése is itt volt e vízfolyás mentén. Evlia Cselebi[3] ezzel kapcsolatos pécsi tapasztalatairól többek között ezeket írja: „A budai kapun kívül, a vizek partján egy tímárműhely van, amely mintha az anatóliai Afiun-Karahiszar tímárműhelye volna.”[4] Erről a tímárműhelyről később is történik említés. A török hódoltság utáni legelső, 1695. évi pécsi összeírásból megtudhatjuk, hogy: „A török mecset a budai kapun kívül, most azonban romokban, fundusát határolja délről a jezsuiták kertjének kerítése, keletről a vízpatak, nyugaton és északon utca. A patakokon túl, a mecsettel szemben keleti irányban falak láthatók, ahol a török időkben a tabak mesterek a karmazsint készítették.”[5] Abból, hogy Evlia Cselebi ezt a pécsi bőrcserzőműhelyt egy akkor ismert jelentős anatóliai műhelyhez hasonlította, és ahogy a harcokban elpusztult épület romjait egy kamarai előkelőség felesége kapta adományként, egy jelentős tevékenységet folytató vállalkozásra, aránylag nagy épületre következtethetünk.
Arról, hogy miként nézett ki egy korabeli vidéki muszlim város, idézzük ismét Evlia Cselebit, aki Pécsről a következőket írta: „Négyszáz mesterember boltja van. A Sötétség csársi (piac) nevű helyen, rőfösboltok módjára India és Jemen híres árui találhatók. Noha kevés boltja van, e város mégis felülmúlja a végvidék minden szövetáru csarnokát (bedesztán).” A pezsgő élet, a színes forgatag, az árubőség persze nemcsak a helybelieket vonzotta, de sokan érkeztek ebbe a Hódoltság-kori városba a környékbeli, sőt a messzebb fekvő településekről is. A férfiak színes kaftánokban jártak, az írástudók turbánt viseltek a fejükön, a nők arcukat elrejtve, a katonák pedig fegyveresen közlekedtek az utcán.
Pecsevi - azaz Pécs városának híres vallási főiskolái, medreszéi is voltak. A várban állt a legnagyobb és leghíresebb, Evlia Cselebi szerint hetven szobája volt. A medreszék általában a dzsámik mellett épültek. Így Memi pasa és Jakováli Haszán pasa dzsámija mellet is működött medresze. Emellett voltak alapfokú iskolák is, Evlia Cselebi tizenegy ilyet említ. A korabeli épületek nagy része Zrínyi Miklós 1664-es téli-hadjárata során teljesen elpusztult. A költő-hadvezér seregei meglepetésszerűen rohanták meg, rabolták ki, majd végül fel is gyújtották az akkor legszebb pompájában virágzó hódoltsági települést.
A korabeli feljegyzések szerint a magyar-német-horvát hadak 1164. január 27-én érkeztek a város falai alá. A hadi vállalkozás egyik főrangú magyar résztvevője Ezterházy Pál (1635-1712) tábornok így látta akkor a várost: „A legszebb vidéken fekszik, amelyről igen sok hadvezér és katona azt állítja, hogy szebbet Magyarországon nem látott. A szántóföldek mindenfelé gazdagon teremnek, a réteket kedves patakok szelik át, a gyönyörű szőlők nem csupán bort, de mindenféle gyümölcsöt bőven teremnek, alma és veteményes, termőkertek vannak mindenfelé, és bővelkedik fürdésre alkalmas meleg forrásokban. A belső város terjedelme pedig olyan nagy, hogy Bécset meghaladni látszik…”[6]
Egy másik korabeli forrás is megerősíti Pécs jelentőségét. „Tizenhat mecset van a városban, veresrézzel, ólommal vagy más érclemezekkel fedve; kettő kiválik közülük: az egyik a püspöki rezidencia tájékán, a másik a budai kapu mellett. A falakon belül két fürdő is van, márvány padozattal, ércből készült kutakkal és kristály ablakokkal, az utcákon is vannak nem közönséges mívű kutak és tágas épületek nagy számban. Ha vagy hétezer ház van a falakon belül.[7]
Egy névtelen magyar tiszt pedig ezt írja a korabeli Pécsről: „A város stílusa úgy fekszik, mint Küszegh, benne a városban 45 forgó malom mind cseréppel fedett, csatornái temérdek sok, úgy, hogy sok istállóban az lovak elejbe is csatornában folyik a víz. Volt benne csak kereskedő boltból 2000-nél több, szép márványkőből faragott, metszett feredő házai, kik mind bádoggal, fejérólommal és rézzel voltak fedve. Uccái mind pádimentumosok és kővel készítettek, vára benn volt az városban…[8]
Az eszéki Dráva-hidat felégető sereg Pécs megrohanására, elfoglalására készülődött. A támadás célja - minden kétséget kizárólag - a pusztítás és a rablás volt. Zrínyi Miklós írta le ezzel kapcsolatban a következőt: „mivel Pécs vára előtt vagyon még Sziget vára és Kanizsa, ezért nincs mód benne, hogy ha az várat ostrommal beveszik s hogy praesidium (őrség) hagyassék benne, mivel messze vagyon bé Törökországban.” A zsákmányra éhes zsoldosok a várost elfoglalták, a várral azonban nem boldogultak.
Eszterházy Pál, mint az események szemtanúja így számolt be a látottakról: „Nincs ajk még oly ékesen szóló, amely el tudná mondani, minő óriási zsákmánynak jutottak birtokába, a pogányok leöldösését, menekülését, nincs toll, amely a legnagyszerűbb épületek kirablását leírni tudná. Draskovich János gróf megvallotta, hogy 20 ezer forintot talált föld alatt aranyban, ezüstben. A közlegények a legértékesebb holmikat potom áron adogatták el. Eleség annyi volt, hogy okos gazdálkodással 30 ezer embert eltáplálhatott volna egy esztendőn át, sok ezer csöbörre való bort is találtak a pincékben s a lerészegedett hajdúk és muskétások a borban állatias módon fetrengtek.”[9]
Az esztelen dúlás után, a sereg február 6-án elhagyta a várost. Ekkor Zrínyi parancsára a még épen maradt házakat is felgyújtották, betetőzve ezzel az értelmetlen dúlás és pusztítás embertelen művét. Ezzel kapcsolatban idézzük ismét a szemtanút, Eszterházyt: „A tűz nagyszerűen égett, nincs toll, amely leírja, nincs ember, aki ehhez foghatót valaha is látott volna. Alig hiszem, hogy Sodoma égésénél nagyobb volt a tűz: ugyanis a várost és a külvárost ezer és ezer helyen gyújtották fel, s a tűz és a füst csakhamar elfedte a napot és az egész látóhatárt. A legszebb várost felgyújtva, Eszéktől Babócsáig a katonák dühe minden falut, helységet és malmot felgyújtott, a lakosokat ezrével fogságba ejtette s mindezt csak azért, hogy a jövő nyáron erre jövő nagyvezír ne találjon semmit és a török hadsereg éhezni legyen kénytelen.”[10]
A virágzó muszlim város soha többé nem heverte ki ezt a szörnyű csapást. A Pécs visszafoglalásáig hátra lévő, nem egészen egy emberöltő szorgalmas munkája erre már képtelennek és kevésnek bizonyult.[11] A történelmi tényekhez tartozik azonban, hogy sem az eszéki híd felégetése, sem Baranya esztelen feldúlása nem akadályozta meg az 1664. évi török hadjáratot. A nagyvezír hada nem éhezett és a hadjáratot lezáró vasvári béke egyértelműen török sikert hozott. Mindez persze Pécs szempontjából már semmi jót nem jelenthetett, hiszen az addig virágzó muszlim város, a „földi paradicsom”, ahogy a törökök akkoriban nevezték Pécset, már nem éledhetett újjá.
A Hódoltság korában Pécsett élő, neves muszlim személyiségekről viszonylag kevés emlék maradt fenn. Annyit azonban tudunk, hogy a Mecsek-aljai városban élt például Nikandzsi Mehmed és Idrisz Baba, akik végül Pécs poraiban találtak nyugodalmat. Ibrahim Pecsevi (1574-1656) (magyarul: Pécsi Ábrahám) történetíró, a város szülöttje értékes krónikájával tette emlékezetessé a szülőföldjén eltöltött hosszú éveit. Az 1520-1640 közötti eseményeket jegyezte fel, „Tárihi pecsevi” (Pécs története) című munkája 1866-ban jelent meg nyomtatásban, Isztambulban.
Az iszlám hitre áttért magyarok között voltak olyanok, akiket az oszmán törökök dragománnak vagy terdzsümánnak neveztek, ők azok, akik mint tolmácsok komoly, befolyásos állást szereztek a szultáni udvarban, illetve a török diplomáciában is kulcs-szerepet játszottak. Ilyen – valószínűleg Pécsett is többször megfordult – az iszlám hitre áttért „renegát” volt, a bécsi születésű Mahmúd Terdzsümán. Ő írta meg a Tarihi Ungurust, a magyarság történetét törökül. Kortársa, Somlyai Balázs, akit muszlim neve szerint Murádként ismerünk, himnuszokat szerzett a keresztény olvasóközönség számára, hogy saját bevallása szerint kedvet ébresszen bennük az iszlámra. Murad verseinek lényege az egységes istentan, ami az ő magyarázata szerint összeegyeztethető a Tórával és az Evangéliummal is. Murad ugyan kifejtette, hogy egyedül az iszlám az egyedül járható út a vallásos ember számára, de egyben üzent is az 1570-es években zajló, a szultán által is bátorított unitárius hitvitázóknak.
Az oszmán-török uralomnak, benne a virágzó magyarországi iszlám kultúrának 1686-ban szakadt vége. Ezt követően a győztes osztrák hadak és magyarországi kiszolgálóik mindent elkövettek, hogy a korábbi időszak tárgyi, szellemi és vallási emlékeit, az iszlám vallás és műveltség legkisebb nyomait is eltüntessék Magyarországról. Azt, hogy valami a tárgyi emlékekből mégis megmaradt, az egyrészt a „véletlen” műve, másrészt pedig a magyar műemlékesek kitartásának, odaadó munkájának és a II. világháború utáni magyar kultúrpolitika hathatós erkölcsi és anyagi támogatásának az eredménye.”[12]
Budát 1686-ban ostrommal foglalták vissza a törököktől a Savoyai Jenő vezette európai csapatok. Az ország legnagyobb hányada ezt követően Habsburg kézre került. A császári hadsereg nyomában hamarosan megjelentek az ellenreformáció tűzzel-vassal térítő szerzetesrendjeinek tagjai[13], akik rögtön igénybe vették az elhagyott muszlim középületeket és azok berendezéseit. Gátlástalanul pusztítani kezdték a török világ „pogány emlékeit. Pécs visszafoglalása után az önkényeskedő császári parancsnokok és kapzsi beosztottjaik bitorolják a gyér és szegény lakosságú város elhagyott ingó és ingatlan javait. Ezek sorából is messze kiemelkedik Pécs, Szigetvár, Siklós és Mohács városának hírhedt parancsnoka Gabriele di Vecchi, akinek zsarnoksága, önkényeskedő gaztettei példátlanul állnak városaink történetének lapjain.
A kolduló szerzetesek például lefejtették és eladták a hadseregnek a dzsámik kupolájának fémburkolatát. Csakhamar megindult a török-kori vallási és világi emlékek kiáramlása a legnagyobb gyűjtőállomás, Bécs felé, ahonnan a felbecsülhetetlen értékek Európa nagyvárosainak magán- és közgyűjteményeibe vándoroltak tovább.
Az épületek, a muszlim hagyományok lassú megsemmisülése közel két évszázadig tartott és a magyar műemlékesek szerint sok esetben csak a véletlenen múlott, hogy a veszteség nem lett nagyobb. A muszlim építészeti alkotások megdöbbentő pusztításának – az idézett szakemberek szerint – csak az utolsó órákban sikerült intézményesen gátat vetni. A műemlékvédelmi hivatalok munkatársai felkészültségének, elhivatottságának köszönhetően maradt az utókorra az a néhány régi épület, amit ma ismerhetünk. Haasz Mihály (1810-1866), Pécs város krónikása korabeli híradások alapján például feljegyezte, hogyan pusztították el a Jakováli Haszán pasa dzsámi melletti temetőt: „1692-ben a jezsuiták lakot építenek maguknak, amelyhez követ nagy mennyiségben a szigeti kapun kívül álló temetőből nyertek.” Így semmisítették meg Pécs török temetőit és faragott sírköveit, melyekből alig néhány (összesen talán három-négy darab) maradt csupán.
Budapesten a Gül Baba türbéje a legfontosabb iszlám építészeti emlék, a Rózsadombon, a Mecset utcában található. Ezen kívül ismert az a mihráb is, amelyet a belvárosi plébániatemplomban láthatunk, illetve Tojgun pasa dzsámijának egy darabja, amely a Fő utcai kapucinus templom falába építettek be. A muszlim kormányzás ideje alatt a magyar városokban kiteljesedett a fürdőkultúra emléke a Szokoli Musztafa által 1566-ban létesített Királyfürdő, amely Budapest talán legrégebbi, ma is működő fürdője. A Rác, vagy Imre fürdőt a törökök Kücsük Ilidzse néven illették, míg a mai Rudas neve Jesil Direkli Ilidzse, azaz magyarul Zöldoszlopos fürdő volt.[14]
Az ország északi részén viszonylag kevés emlék maradt fenn. Ezek közé tartozik az egri minaret, az egykori Kethüde dzsámi „tornya”, amely 35 méter magas és 97 lépcsőfok vezet a tetejére. Szintén Egerben találjuk Valide szultána és Arnaut pasa fürdőinek maradványait. Szécsényben a ferences kolostor egyes darabjai ugyancsak a Hódoltság idejét idézik. Esztergomban, ahol annak idején heves harcok dúltak, található a Szulejmán emlékmű, amelynek közelében van, egy lakóházba beépítve Ozicseli Hadzsi Ibrahim dzsámija. Az Esztergommal átellenben (a mai Szlovákia területén) fekvő Párkányt a törökök alapították, védelmi célzattal. Érden, amit még a 19. századig Hamzsabégnek neveztek, szintén áll még egy magányos minaret, ami mellé lelkes magyar muszlimok mecsetet terveztek. Zsámbékon a „Török-kút” emlékeztet a múltra.
A déli országrészben valamivel több oszmán török kori emlék maradt fenn. Törökkoppányban, ahol a közelmúltban Gül Baba emlékmű készült, egy turbános sír tekinthető meg. Pécsett van Magyarország legépebben, tehát minarettel együtt megmaradt iszlám építészeti emléke, a Jakováli Haszan pasa dzsámi[15], amely a turistaszezonban múzeumként működik, de pénteki imára, illetve ramadánkor ma is itt gyűlnek össze a pécsi és a környékbeli muszlimok. A város másik nevezetessége a főtéren található, katolikus templommá átalakított Gázi Kászim pasa dzsámi, a legnagyobb magyarországi török-kori műemlék. A 16. század közepén létesített épület 28 méter magas, 18 méter átmérőjű a kupolája. Minaretjét[16], amelynek méreteit Evlia Cselebi az isztambuli Szelimije dzsámi minaretjéhez hasonlította, a jezsuiták bontották le 1766-ban [vagy más források szerint 1753-ban]. A Nyár utcában (a Gyermekkorház melletti kertben) áll az 1591-ben emelt Idrisz Baba türbéje. A síremlék 6 méter átmérőjű és 8,5 méter magas. Pécsett ezen kívül számtalan török kút is van, köztük egy nemrég felújított a Kálvária utcában, de itt található Memi pasa fürdőjének romja is a belvárosban. Siklóson van Malkocs bej dzsámija, amelyet a török kormány segítségével magyar műemlékesek újítottak fel. A délszláv polgárháború után főként a városban megtelepedett balkáni származású muszlimok használták. Szigetvár is számos török-kori emlékkel büszkélkedhet. Ilyen a Basa-kút, a Bástya utcai „Korán-iskola”, a nemrég felújított Szulejmán dzsámi a várban. A nagy szultán Szigetvár ostromakor hunyt el, emlékét ma egy magyar-török barátságpark őrzi a város határában.
Pécs lakosainak egyharmada olyan helyben maradt török volt, aki már magyarnak vallotta magát. A győztes hatóságok velük szemben már nem alkalmazták a korábbi az oszmán-török közigazgatás mindenkire kiterjedő vallási toleranciáját. Szigorú és egyértelmű intézkedéseik nyomán például 1686. novemberétől 1688 novemberéig 2200 unitáriust és muszlimot kereszteltek meg a Mecsek-aljai városban.[17] Beleznay Imre a végképp itt ragadt törökök (pontosabban olyan muszlimok, aki között bizonyos balkáni népek fiai és cigányok is voltak) erőszakos megkereszteléséről egy 1688. május 15-én keltezett egri okmányban talált első ízben adatot. Majd 1693 végéig még 58 ilyen erőszakos keresztelési bejegyzést lelt fel. A kereszténnyé lett muszlim népesség egy része később – az Árpád-kori muszlimokhoz hasonlóan – beolvadt a magyarságba. Származásukat ma is fellelhető – török eredetű – családneveik jelzik. Ilyen (korábban muszlimok által viselt) családnevek például Dél-Dunántúlon: a Bajraktár, a Darin, a Deli, a Hoppa, a Kaszap, a Kászon, a Kara, a Kulibács, a Szulimán stb. Vagy az ország más területén például a Csicsek, a Csobán, a Csokán, Karaszon stb.
A Habsburg gyarmati adminisztráció nemcsak a „pogány” török-kor emlékeit igyekezett teljesen eltüntetni, kiradírozni a köztudatból, de egyfajta, tartós (talán máig is tartó) ellenszenvet alakított ki az iszlámmal, a muszlimokkal szemben. Valószínűleg ekkor terjedt el a ma már pejoratív szóhasználatként ismert „mohamedán” és a „mohamedánizmus” kifejezés is. A következő két évszázad a magyarok számára az elnyomás és a szabadságmozgalmak időszaka volt.
A bécsi udvar minden az iszlámmal, a muszlimokkal, illetve a török-korral kapcsolatos dolgot titkosnak nyilvánított. A hazai szerzők tollából pedig megszámlálhatatlanul sok olyan kiadvány jelent meg ezidő alatt, amely a nyugati világ muszlimellenes nézeteit elmélyítve, meglehetősen egyoldalúan, torzan ábrázolta a Hódoltság korát. A törökök által felégetett falvakról, kifosztott városokról, elnéptelenedett országrészekről, lebénult gazdaságról beszélt. Ma már tudjuk, hogy ennek a gondosan megtervezett és kivitelezett hazugságnak vajmi kevés köze volt a valósághoz. Magyarország a török hadaktól elszenvedett mohácsi vereség, majd az ország azt követő három részre szakadása ellenére is része maradt a korabeli Európa gazdasági kapcsolatrendszerének.
ED FERENCI
Jegyzetek, források:
[1] Kereszt és félhold. A törökkor Magyarországon (1526-1699) Encyclopaedia Humana Hungarica 05. Forrás: http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/
[2] Gulyás József - Vörös Márton - dr. Tóth Géza - Fodor György: A kétszáz éves pécsi bőrgyár. Pécs, 1962. A Pécsi Bőrgyár kiadása.
[3] Evlia (vagy más írásmód szerint: Evlija) Cselebi (1611-1681) az Észak-törökországi Merzifonban született, lóháton utazta be a korabeli Magyarországot. Seyahatname című könyvének Magyarországra vonatkozó leírásai, adatai szinte nélkülönözhetetlenek a kutatásban. Leírásaiból megismerhetjük a hódoltsági magyar városok, várak korabeli állapotát, építési idejét, nevét, gyakran méreteit is. Több százra tehető azoknak az emlékeknek a száma, amelyeket leír. Evlija Cselebi szavahihetőségét a magyarországi történészek sokáig kétségbe vonták, sőt tagadták. Később azonban igazolták őt például azok a hadmérnöki térképek, helyszínrajzok, amelyeket közvetlenül Buda visszavétele (1686. szeptember 2.) után készítettek, de csak a 20. század elején váltak hozzáférhetővé a nyilvánosság számára.
[4] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi urazásai. 1660-1664. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Karácson Imre. Tud. Akad. kiadása 1904. 202. old.
[5] Pécsi Állami Levéltár (P. Á. L.) városi összeírások. Nr. 1. Pag.:335. latin szöveg
[6] Csorba Csaba: A török-kori Pécs. 30-31. old.
[7] Molnár József: A török világ emlékei Magyarországon Corvina Bp., 1976. 14. old
[8] Molnár J.: im. 15. old
[9] Csorba Csaba: im. 31. old
[10] Csorba Csaba: im. 32. old
[11] Molnár József: A Jakováli Hasszán dzsámi 9. old.
[12] Fehérvári Géza: Az iszlám művészet története. Bp., 1988
[13] Jellemző, például hogy a pécsi jezsuiták a nagyszámú itt maradt és erőszakkal áttérített muszlim lakosság „átképzésére” még 1690-ben is kénytelenek voltak török nyelvű hitelemzést tartani.
[14] Aslanapa, Oktay: Macaristan'da türk abideleri. [Magyarország török műemlékei.] Tarih Dergisi, Istanbul, 1950.
[15] Nesselrode Vilmos pécsi püspök (1702-1732) idejében a dzsámi épületét katolikus kápolnává alakították át. Szerencsés körülmények folytán azonban csak a legszükségesebb módosításokat végezték el rajta, s így az épület a későbbi századok folyamán is nagyrészt megőrizte eredeti török-kori jellegét.
[16] Ennek helyébe szeretett volna 2001 telén templomtornyot építtetni a pécsi belvárosi plébániahivatal, de a helyi sajtóban megszavaztatott lakosság a tervet egyértelműen elvetette. Három évvel később a korábban elvetett terv megvalósítását a katolikus egyház mégis kierőszakolta!
[17] Szabó Pál Zoltán: A török Pécs (1543-1636) Pécs, 1941.
Bár a hazai történészek évszázadokig másként magyarázták, az iskolákban is másként tanították, ma már tudjuk, hogy sem a török közigazgatás, sem a Hódoltsági országrészbe betelepült muszlimok nem gátolták az ország gazdasági, kereskedelmi és kulturális fejlődését. Az ország széttagoltsága és a gyakori fegyveres konfliktusok jelentősen megnehezítették ugyan a mindennapi életet, de például a hódoltsági mezővárosok, a nyugatra és északra irányuló marhakereskedelemnek köszönhetően, jelentősen gyarapodtak. A nagyobb településeken a török időkben is igen élénk és fejlett maradt az ipari és a kereskedelmi élet. A bécsi udvar és a török porta között 1615-ben létre jött kereskedelmi egyezmény pedig nagyban elősegítette a „keleti” árucikkek elterjedését, nemcsak nálunk, hanem a kontinens más országaiban is. Az oszmán hadak, illetve a velük érkező közel-keleti és balkáni népek kerámia, fém, bőr és egyéb tárgyakat hoztak magukkal. Ezek a távoli vidékekről ide került tárgyak és művészeti munkák közvetve-közvetlenül jelentős hatást gyakoroltak a magyar népművészetre, s ezek iszlám művészeti hatások és hagyományok még ma is felfedezhetők például a magyar népi kerámiában, a hímzések
en, de ez adta alapját az egykor jobb időket megélt hazai bőrgyártásnak is.A korabeli magyar külkereskedelem legfontosabb árucikkeit például a marhát, vagy az állatbőröket, a Hódoltságban állították elő. A muszlim kereskedők eleinte jobbára csak a Hódoltság belső kereskedelmi életébe kapcsolódtak be. Az általuk behozott textilféleségek, gyapjú- és pamutszövetek, bélésanyagok, finom vásznak, bőrkészítmények, szőnyegek, vánkosok azonban egy idő múltán a Hódoltságon kívül is egyre keresettebbé váltak. A 17. században e cikkeket már többségében „görögnek” mondott (valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán) kereskedők árulták. Kiváltságaikkal élve ezek lassanként monopolizálták a két birodalom közötti közvetítő kereskedelmet.[1]
A Hódoltság területén azonban nemcsak a kereskedelem virágzott, hanem a kézműipar is. A legismertebbek között volt például a pécsi bőrfeldolgozás, bőrkikészítés, amelynek első virágkora az 1500-as évek végére, az 1600-as évek elejére tehető.[2] A török hadakkal a Mecsek-aljai városba érkező egykori szakemberek dolgát nemcsak az tette kedvezővé, hogy a kor szokásai szerint elég sok bőrből készült ruhanemüt, lábbelit és más eszközt használtak, és állandóan szükség volt a pótlásukra, hanem az is, hogy sem alapanyagban, sem a bőrök kikészítéséhez szükséges egyéb feltételekben nem volt hiány. A pécsi bőrcserzők megbízható, jó munkát végeztek, amivel a későbbi korok számára is megalapozták e tevékenység jövőjét. Az állatbőrök, azon belül is a juh-, a kecske-, a ló- és a marhabőrök kikészítésének az oszmán török időből származó tudománya végül is Európa-szerte híressé vált azáltal, hogy az itt működő mesterek egy részét a város visszafoglalása után az osztrákok nyugatra vitték, ahol azok (nem éppen önként, de) tovább adták szakmai ismereteiket.
A Pécsett működő cserzővargák az iszlám előírásait követve, természetesen nem dolgoztak sertésbőrrel. Két legismertebb termékük a kordován, illetve a szattyánbőr volt. A korabeli muszlimok a bőr kikészítéséhez – mai szóhasználattal élve természetbarát – növényi anyagokat használtak. Ilyen volt például a szömörce, a gesztenyefa, a gubacs. Ezek az anyagok kivétel nélkül megtalálhatóak voltak a környék erdeiben, hegyoldalain. A mecseki szömörcét elsősorban a bárány-, a juh-, és a kecskebőr kikészítésére használták, de alkalmazták bőrfehérítésnél, a színes festést megelőző pácolásnál is. A gesztenyefa, a tölgykéreg kivonatával, a gubacs főzetével pedig a talpbőrök cserzését végezték.
A hagyományos török-kori bőrgyártás pontos leírása szerint „a módszer, amellyel a kordovánbőrök készülnek, a következő: a mesterség anyaga kecskebőr, amelyet a szokott módon megtisztítva gyapjától és szőrétől, gyorsan összevarrnak, csak egy kicsinyke nyílást hagyva a lábánál csatornácska gyanánt. Ezen keresztül a Coriária cserje vagy Scumpia főzetet addig csurgatják a bőrbe, mígnem erősen megduzzad, s a belé öntött víz már kicsordul. A kis csatornanyílást most erősen összeszorítják, hogy a folyadéknak ne maradjon egyetlen áthatolásra alkalmas nyílása sem. Az így megtöltött s bezárt bőrtömlőt kőteknőbe helyezték, és a szükséges súlyokat ráhelyezték. A nyomásra a Cotinus egész nedve a pórusokon átszivárgott. Amikor a folyadék így kiürült, máris megállapították, hogy a bőr kész, és nincs más tennivaló, mint az üledékek apró maradványaitól megtisztítani. Ez az oka annak, hogy a kordovánbőrök lyukacsosak a számtalan kis pórus által. A Cotinus nedve ugyanis a természettől adott kis pórusokat kibővíti, a hajlékonysággal együtt a bőröknek gyűrhetőséget is ad. Az így előkészített bőrök mindenféle színnel könnyen festhetők. Bármilyen legyen is az irha festésére kiválasztott szín, az ilyen bőrök azt könnyen magukba veszik, tartósan megőrzik, olyan gyorsan befogadják, hogy néhány órán túl nem kell tovább áztatni a színes folyadékban.”
A megfelelő minőségű termék előállításában különösen nagy szerepe volt a víznek, hiszen a növényi anyagokkal végzett cserzés tulajdonképpen nem más, mint egy vizes bőrtartósító eljárás. A mecseki forrásból táplálkozó Tettye patak tiszta vize pedig kiválóan alkalmas volt erre a feladatra. Nem véletlen tehát, hogy a pécsi cserzővargák korabeli települése is itt volt e vízfolyás mentén. Evlia Cselebi[3] ezzel kapcsolatos pécsi tapasztalatairól többek között ezeket írja: „A budai kapun kívül, a vizek partján egy tímárműhely van, amely mintha az anatóliai Afiun-Karahiszar tímárműhelye volna.”[4] Erről a tímárműhelyről később is történik említés. A török hódoltság utáni legelső, 1695. évi pécsi összeírásból megtudhatjuk, hogy: „A török mecset a budai kapun kívül, most azonban romokban, fundusát határolja délről a jezsuiták kertjének kerítése, keletről a vízpatak, nyugaton és északon utca. A patakokon túl, a mecsettel szemben keleti irányban falak láthatók, ahol a török időkben a tabak mesterek a karmazsint készítették.”[5] Abból, hogy Evlia Cselebi ezt a pécsi bőrcserzőműhelyt egy akkor ismert jelentős anatóliai műhelyhez hasonlította, és ahogy a harcokban elpusztult épület romjait egy kamarai előkelőség felesége kapta adományként, egy jelentős tevékenységet folytató vállalkozásra, aránylag nagy épületre következtethetünk.
Arról, hogy miként nézett ki egy korabeli vidéki muszlim város, idézzük ismét Evlia Cselebit, aki Pécsről a következőket írta: „Négyszáz mesterember boltja van. A Sötétség csársi (piac) nevű helyen, rőfösboltok módjára India és Jemen híres árui találhatók. Noha kevés boltja van, e város mégis felülmúlja a végvidék minden szövetáru csarnokát (bedesztán).” A pezsgő élet, a színes forgatag, az árubőség persze nemcsak a helybelieket vonzotta, de sokan érkeztek ebbe a Hódoltság-kori városba a környékbeli, sőt a messzebb fekvő településekről is. A férfiak színes kaftánokban jártak, az írástudók turbánt viseltek a fejükön, a nők arcukat elrejtve, a katonák pedig fegyveresen közlekedtek az utcán.
Pecsevi - azaz Pécs városának híres vallási főiskolái, medreszéi is voltak. A várban állt a legnagyobb és leghíresebb, Evlia Cselebi szerint hetven szobája volt. A medreszék általában a dzsámik mellett épültek. Így Memi pasa és Jakováli Haszán pasa dzsámija mellet is működött medresze. Emellett voltak alapfokú iskolák is, Evlia Cselebi tizenegy ilyet említ. A korabeli épületek nagy része Zrínyi Miklós 1664-es téli-hadjárata során teljesen elpusztult. A költő-hadvezér seregei meglepetésszerűen rohanták meg, rabolták ki, majd végül fel is gyújtották az akkor legszebb pompájában virágzó hódoltsági települést.
A korabeli feljegyzések szerint a magyar-német-horvát hadak 1164. január 27-én érkeztek a város falai alá. A hadi vállalkozás egyik főrangú magyar résztvevője Ezterházy Pál (1635-1712) tábornok így látta akkor a várost: „A legszebb vidéken fekszik, amelyről igen sok hadvezér és katona azt állítja, hogy szebbet Magyarországon nem látott. A szántóföldek mindenfelé gazdagon teremnek, a réteket kedves patakok szelik át, a gyönyörű szőlők nem csupán bort, de mindenféle gyümölcsöt bőven teremnek, alma és veteményes, termőkertek vannak mindenfelé, és bővelkedik fürdésre alkalmas meleg forrásokban. A belső város terjedelme pedig olyan nagy, hogy Bécset meghaladni látszik…”[6]
Egy másik korabeli forrás is megerősíti Pécs jelentőségét. „Tizenhat mecset van a városban, veresrézzel, ólommal vagy más érclemezekkel fedve; kettő kiválik közülük: az egyik a püspöki rezidencia tájékán, a másik a budai kapu mellett. A falakon belül két fürdő is van, márvány padozattal, ércből készült kutakkal és kristály ablakokkal, az utcákon is vannak nem közönséges mívű kutak és tágas épületek nagy számban. Ha vagy hétezer ház van a falakon belül.[7]
Egy névtelen magyar tiszt pedig ezt írja a korabeli Pécsről: „A város stílusa úgy fekszik, mint Küszegh, benne a városban 45 forgó malom mind cseréppel fedett, csatornái temérdek sok, úgy, hogy sok istállóban az lovak elejbe is csatornában folyik a víz. Volt benne csak kereskedő boltból 2000-nél több, szép márványkőből faragott, metszett feredő házai, kik mind bádoggal, fejérólommal és rézzel voltak fedve. Uccái mind pádimentumosok és kővel készítettek, vára benn volt az városban…[8]
Az eszéki Dráva-hidat felégető sereg Pécs megrohanására, elfoglalására készülődött. A támadás célja - minden kétséget kizárólag - a pusztítás és a rablás volt. Zrínyi Miklós írta le ezzel kapcsolatban a következőt: „mivel Pécs vára előtt vagyon még Sziget vára és Kanizsa, ezért nincs mód benne, hogy ha az várat ostrommal beveszik s hogy praesidium (őrség) hagyassék benne, mivel messze vagyon bé Törökországban.” A zsákmányra éhes zsoldosok a várost elfoglalták, a várral azonban nem boldogultak.
Eszterházy Pál, mint az események szemtanúja így számolt be a látottakról: „Nincs ajk még oly ékesen szóló, amely el tudná mondani, minő óriási zsákmánynak jutottak birtokába, a pogányok leöldösését, menekülését, nincs toll, amely a legnagyszerűbb épületek kirablását leírni tudná. Draskovich János gróf megvallotta, hogy 20 ezer forintot talált föld alatt aranyban, ezüstben. A közlegények a legértékesebb holmikat potom áron adogatták el. Eleség annyi volt, hogy okos gazdálkodással 30 ezer embert eltáplálhatott volna egy esztendőn át, sok ezer csöbörre való bort is találtak a pincékben s a lerészegedett hajdúk és muskétások a borban állatias módon fetrengtek.”[9]
Az esztelen dúlás után, a sereg február 6-án elhagyta a várost. Ekkor Zrínyi parancsára a még épen maradt házakat is felgyújtották, betetőzve ezzel az értelmetlen dúlás és pusztítás embertelen művét. Ezzel kapcsolatban idézzük ismét a szemtanút, Eszterházyt: „A tűz nagyszerűen égett, nincs toll, amely leírja, nincs ember, aki ehhez foghatót valaha is látott volna. Alig hiszem, hogy Sodoma égésénél nagyobb volt a tűz: ugyanis a várost és a külvárost ezer és ezer helyen gyújtották fel, s a tűz és a füst csakhamar elfedte a napot és az egész látóhatárt. A legszebb várost felgyújtva, Eszéktől Babócsáig a katonák dühe minden falut, helységet és malmot felgyújtott, a lakosokat ezrével fogságba ejtette s mindezt csak azért, hogy a jövő nyáron erre jövő nagyvezír ne találjon semmit és a török hadsereg éhezni legyen kénytelen.”[10]
A virágzó muszlim város soha többé nem heverte ki ezt a szörnyű csapást. A Pécs visszafoglalásáig hátra lévő, nem egészen egy emberöltő szorgalmas munkája erre már képtelennek és kevésnek bizonyult.[11] A történelmi tényekhez tartozik azonban, hogy sem az eszéki híd felégetése, sem Baranya esztelen feldúlása nem akadályozta meg az 1664. évi török hadjáratot. A nagyvezír hada nem éhezett és a hadjáratot lezáró vasvári béke egyértelműen török sikert hozott. Mindez persze Pécs szempontjából már semmi jót nem jelenthetett, hiszen az addig virágzó muszlim város, a „földi paradicsom”, ahogy a törökök akkoriban nevezték Pécset, már nem éledhetett újjá.
A Hódoltság korában Pécsett élő, neves muszlim személyiségekről viszonylag kevés emlék maradt fenn. Annyit azonban tudunk, hogy a Mecsek-aljai városban élt például Nikandzsi Mehmed és Idrisz Baba, akik végül Pécs poraiban találtak nyugodalmat. Ibrahim Pecsevi (1574-1656) (magyarul: Pécsi Ábrahám) történetíró, a város szülöttje értékes krónikájával tette emlékezetessé a szülőföldjén eltöltött hosszú éveit. Az 1520-1640 közötti eseményeket jegyezte fel, „Tárihi pecsevi” (Pécs története) című munkája 1866-ban jelent meg nyomtatásban, Isztambulban.
Az iszlám hitre áttért magyarok között voltak olyanok, akiket az oszmán törökök dragománnak vagy terdzsümánnak neveztek, ők azok, akik mint tolmácsok komoly, befolyásos állást szereztek a szultáni udvarban, illetve a török diplomáciában is kulcs-szerepet játszottak. Ilyen – valószínűleg Pécsett is többször megfordult – az iszlám hitre áttért „renegát” volt, a bécsi születésű Mahmúd Terdzsümán. Ő írta meg a Tarihi Ungurust, a magyarság történetét törökül. Kortársa, Somlyai Balázs, akit muszlim neve szerint Murádként ismerünk, himnuszokat szerzett a keresztény olvasóközönség számára, hogy saját bevallása szerint kedvet ébresszen bennük az iszlámra. Murad verseinek lényege az egységes istentan, ami az ő magyarázata szerint összeegyeztethető a Tórával és az Evangéliummal is. Murad ugyan kifejtette, hogy egyedül az iszlám az egyedül járható út a vallásos ember számára, de egyben üzent is az 1570-es években zajló, a szultán által is bátorított unitárius hitvitázóknak.
Az oszmán-török uralomnak, benne a virágzó magyarországi iszlám kultúrának 1686-ban szakadt vége. Ezt követően a győztes osztrák hadak és magyarországi kiszolgálóik mindent elkövettek, hogy a korábbi időszak tárgyi, szellemi és vallási emlékeit, az iszlám vallás és műveltség legkisebb nyomait is eltüntessék Magyarországról. Azt, hogy valami a tárgyi emlékekből mégis megmaradt, az egyrészt a „véletlen” műve, másrészt pedig a magyar műemlékesek kitartásának, odaadó munkájának és a II. világháború utáni magyar kultúrpolitika hathatós erkölcsi és anyagi támogatásának az eredménye.”[12]
Budát 1686-ban ostrommal foglalták vissza a törököktől a Savoyai Jenő vezette európai csapatok. Az ország legnagyobb hányada ezt követően Habsburg kézre került. A császári hadsereg nyomában hamarosan megjelentek az ellenreformáció tűzzel-vassal térítő szerzetesrendjeinek tagjai[13], akik rögtön igénybe vették az elhagyott muszlim középületeket és azok berendezéseit. Gátlástalanul pusztítani kezdték a török világ „pogány emlékeit. Pécs visszafoglalása után az önkényeskedő császári parancsnokok és kapzsi beosztottjaik bitorolják a gyér és szegény lakosságú város elhagyott ingó és ingatlan javait. Ezek sorából is messze kiemelkedik Pécs, Szigetvár, Siklós és Mohács városának hírhedt parancsnoka Gabriele di Vecchi, akinek zsarnoksága, önkényeskedő gaztettei példátlanul állnak városaink történetének lapjain.
A kolduló szerzetesek például lefejtették és eladták a hadseregnek a dzsámik kupolájának fémburkolatát. Csakhamar megindult a török-kori vallási és világi emlékek kiáramlása a legnagyobb gyűjtőállomás, Bécs felé, ahonnan a felbecsülhetetlen értékek Európa nagyvárosainak magán- és közgyűjteményeibe vándoroltak tovább.
Az épületek, a muszlim hagyományok lassú megsemmisülése közel két évszázadig tartott és a magyar műemlékesek szerint sok esetben csak a véletlenen múlott, hogy a veszteség nem lett nagyobb. A muszlim építészeti alkotások megdöbbentő pusztításának – az idézett szakemberek szerint – csak az utolsó órákban sikerült intézményesen gátat vetni. A műemlékvédelmi hivatalok munkatársai felkészültségének, elhivatottságának köszönhetően maradt az utókorra az a néhány régi épület, amit ma ismerhetünk. Haasz Mihály (1810-1866), Pécs város krónikása korabeli híradások alapján például feljegyezte, hogyan pusztították el a Jakováli Haszán pasa dzsámi melletti temetőt: „1692-ben a jezsuiták lakot építenek maguknak, amelyhez követ nagy mennyiségben a szigeti kapun kívül álló temetőből nyertek.” Így semmisítették meg Pécs török temetőit és faragott sírköveit, melyekből alig néhány (összesen talán három-négy darab) maradt csupán.
Budapesten a Gül Baba türbéje a legfontosabb iszlám építészeti emlék, a Rózsadombon, a Mecset utcában található. Ezen kívül ismert az a mihráb is, amelyet a belvárosi plébániatemplomban láthatunk, illetve Tojgun pasa dzsámijának egy darabja, amely a Fő utcai kapucinus templom falába építettek be. A muszlim kormányzás ideje alatt a magyar városokban kiteljesedett a fürdőkultúra emléke a Szokoli Musztafa által 1566-ban létesített Királyfürdő, amely Budapest talán legrégebbi, ma is működő fürdője. A Rác, vagy Imre fürdőt a törökök Kücsük Ilidzse néven illették, míg a mai Rudas neve Jesil Direkli Ilidzse, azaz magyarul Zöldoszlopos fürdő volt.[14]
Az ország északi részén viszonylag kevés emlék maradt fenn. Ezek közé tartozik az egri minaret, az egykori Kethüde dzsámi „tornya”, amely 35 méter magas és 97 lépcsőfok vezet a tetejére. Szintén Egerben találjuk Valide szultána és Arnaut pasa fürdőinek maradványait. Szécsényben a ferences kolostor egyes darabjai ugyancsak a Hódoltság idejét idézik. Esztergomban, ahol annak idején heves harcok dúltak, található a Szulejmán emlékmű, amelynek közelében van, egy lakóházba beépítve Ozicseli Hadzsi Ibrahim dzsámija. Az Esztergommal átellenben (a mai Szlovákia területén) fekvő Párkányt a törökök alapították, védelmi célzattal. Érden, amit még a 19. századig Hamzsabégnek neveztek, szintén áll még egy magányos minaret, ami mellé lelkes magyar muszlimok mecsetet terveztek. Zsámbékon a „Török-kút” emlékeztet a múltra.
A déli országrészben valamivel több oszmán török kori emlék maradt fenn. Törökkoppányban, ahol a közelmúltban Gül Baba emlékmű készült, egy turbános sír tekinthető meg. Pécsett van Magyarország legépebben, tehát minarettel együtt megmaradt iszlám építészeti emléke, a Jakováli Haszan pasa dzsámi[15], amely a turistaszezonban múzeumként működik, de pénteki imára, illetve ramadánkor ma is itt gyűlnek össze a pécsi és a környékbeli muszlimok. A város másik nevezetessége a főtéren található, katolikus templommá átalakított Gázi Kászim pasa dzsámi, a legnagyobb magyarországi török-kori műemlék. A 16. század közepén létesített épület 28 méter magas, 18 méter átmérőjű a kupolája. Minaretjét[16], amelynek méreteit Evlia Cselebi az isztambuli Szelimije dzsámi minaretjéhez hasonlította, a jezsuiták bontották le 1766-ban [vagy más források szerint 1753-ban]. A Nyár utcában (a Gyermekkorház melletti kertben) áll az 1591-ben emelt Idrisz Baba türbéje. A síremlék 6 méter átmérőjű és 8,5 méter magas. Pécsett ezen kívül számtalan török kút is van, köztük egy nemrég felújított a Kálvária utcában, de itt található Memi pasa fürdőjének romja is a belvárosban. Siklóson van Malkocs bej dzsámija, amelyet a török kormány segítségével magyar műemlékesek újítottak fel. A délszláv polgárháború után főként a városban megtelepedett balkáni származású muszlimok használták. Szigetvár is számos török-kori emlékkel büszkélkedhet. Ilyen a Basa-kút, a Bástya utcai „Korán-iskola”, a nemrég felújított Szulejmán dzsámi a várban. A nagy szultán Szigetvár ostromakor hunyt el, emlékét ma egy magyar-török barátságpark őrzi a város határában.
Pécs lakosainak egyharmada olyan helyben maradt török volt, aki már magyarnak vallotta magát. A győztes hatóságok velük szemben már nem alkalmazták a korábbi az oszmán-török közigazgatás mindenkire kiterjedő vallási toleranciáját. Szigorú és egyértelmű intézkedéseik nyomán például 1686. novemberétől 1688 novemberéig 2200 unitáriust és muszlimot kereszteltek meg a Mecsek-aljai városban.[17] Beleznay Imre a végképp itt ragadt törökök (pontosabban olyan muszlimok, aki között bizonyos balkáni népek fiai és cigányok is voltak) erőszakos megkereszteléséről egy 1688. május 15-én keltezett egri okmányban talált első ízben adatot. Majd 1693 végéig még 58 ilyen erőszakos keresztelési bejegyzést lelt fel. A kereszténnyé lett muszlim népesség egy része később – az Árpád-kori muszlimokhoz hasonlóan – beolvadt a magyarságba. Származásukat ma is fellelhető – török eredetű – családneveik jelzik. Ilyen (korábban muszlimok által viselt) családnevek például Dél-Dunántúlon: a Bajraktár, a Darin, a Deli, a Hoppa, a Kaszap, a Kászon, a Kara, a Kulibács, a Szulimán stb. Vagy az ország más területén például a Csicsek, a Csobán, a Csokán, Karaszon stb.
A Habsburg gyarmati adminisztráció nemcsak a „pogány” török-kor emlékeit igyekezett teljesen eltüntetni, kiradírozni a köztudatból, de egyfajta, tartós (talán máig is tartó) ellenszenvet alakított ki az iszlámmal, a muszlimokkal szemben. Valószínűleg ekkor terjedt el a ma már pejoratív szóhasználatként ismert „mohamedán” és a „mohamedánizmus” kifejezés is. A következő két évszázad a magyarok számára az elnyomás és a szabadságmozgalmak időszaka volt.
A bécsi udvar minden az iszlámmal, a muszlimokkal, illetve a török-korral kapcsolatos dolgot titkosnak nyilvánított. A hazai szerzők tollából pedig megszámlálhatatlanul sok olyan kiadvány jelent meg ezidő alatt, amely a nyugati világ muszlimellenes nézeteit elmélyítve, meglehetősen egyoldalúan, torzan ábrázolta a Hódoltság korát. A törökök által felégetett falvakról, kifosztott városokról, elnéptelenedett országrészekről, lebénult gazdaságról beszélt. Ma már tudjuk, hogy ennek a gondosan megtervezett és kivitelezett hazugságnak vajmi kevés köze volt a valósághoz. Magyarország a török hadaktól elszenvedett mohácsi vereség, majd az ország azt követő három részre szakadása ellenére is része maradt a korabeli Európa gazdasági kapcsolatrendszerének.
ED FERENCI
Jegyzetek, források:
[1] Kereszt és félhold. A törökkor Magyarországon (1526-1699) Encyclopaedia Humana Hungarica 05. Forrás: http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/
[2] Gulyás József - Vörös Márton - dr. Tóth Géza - Fodor György: A kétszáz éves pécsi bőrgyár. Pécs, 1962. A Pécsi Bőrgyár kiadása.
[3] Evlia (vagy más írásmód szerint: Evlija) Cselebi (1611-1681) az Észak-törökországi Merzifonban született, lóháton utazta be a korabeli Magyarországot. Seyahatname című könyvének Magyarországra vonatkozó leírásai, adatai szinte nélkülönözhetetlenek a kutatásban. Leírásaiból megismerhetjük a hódoltsági magyar városok, várak korabeli állapotát, építési idejét, nevét, gyakran méreteit is. Több százra tehető azoknak az emlékeknek a száma, amelyeket leír. Evlija Cselebi szavahihetőségét a magyarországi történészek sokáig kétségbe vonták, sőt tagadták. Később azonban igazolták őt például azok a hadmérnöki térképek, helyszínrajzok, amelyeket közvetlenül Buda visszavétele (1686. szeptember 2.) után készítettek, de csak a 20. század elején váltak hozzáférhetővé a nyilvánosság számára.
[4] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi urazásai. 1660-1664. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Karácson Imre. Tud. Akad. kiadása 1904. 202. old.
[5] Pécsi Állami Levéltár (P. Á. L.) városi összeírások. Nr. 1. Pag.:335. latin szöveg
[6] Csorba Csaba: A török-kori Pécs. 30-31. old.
[7] Molnár József: A török világ emlékei Magyarországon Corvina Bp., 1976. 14. old
[8] Molnár J.: im. 15. old
[9] Csorba Csaba: im. 31. old
[10] Csorba Csaba: im. 32. old
[11] Molnár József: A Jakováli Hasszán dzsámi 9. old.
[12] Fehérvári Géza: Az iszlám művészet története. Bp., 1988
[13] Jellemző, például hogy a pécsi jezsuiták a nagyszámú itt maradt és erőszakkal áttérített muszlim lakosság „átképzésére” még 1690-ben is kénytelenek voltak török nyelvű hitelemzést tartani.
[14] Aslanapa, Oktay: Macaristan'da türk abideleri. [Magyarország török műemlékei.] Tarih Dergisi, Istanbul, 1950.
[15] Nesselrode Vilmos pécsi püspök (1702-1732) idejében a dzsámi épületét katolikus kápolnává alakították át. Szerencsés körülmények folytán azonban csak a legszükségesebb módosításokat végezték el rajta, s így az épület a későbbi századok folyamán is nagyrészt megőrizte eredeti török-kori jellegét.
[16] Ennek helyébe szeretett volna 2001 telén templomtornyot építtetni a pécsi belvárosi plébániahivatal, de a helyi sajtóban megszavaztatott lakosság a tervet egyértelműen elvetette. Három évvel később a korábban elvetett terv megvalósítását a katolikus egyház mégis kierőszakolta!
[17] Szabó Pál Zoltán: A török Pécs (1543-1636) Pécs, 1941.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.