Bejegyzések
Nézem a híreket az itteni, a törökországi televíziókban és a kínai csatornákon. Továbbra is napirenden van az „ujgur válság”. Tegnap este éppen azt láttam, hogy botokkal, vasdorongokkal felszerelt kínaiak vonulnak az őslakos ujgurok ellen… Erről eszembe jutott, hogy sok évvel ezelőtt, amikor elkezdtem kutatni a magyarság keleti származását, meghívtak egy előadásra Pécsett. A téma a magyar-ujgur rokonság volt, sok-sok aktualitással fűszerezve. A helyzet, mármint az ujgurok helyzete – úgy tűnik – azóta sem sokat változott!
„Isten a békának farkat, szamárnak szarvat, okkal nem adott.”
(Ujgur közmondás)
(Ujgur közmondás)
Mukliszi Juszupbek, az Egyesült Ujgur Felszabadítási Front Kazakhsztánban élő elnöke, aki a kanadai Torontóban Táltos címmel megjelenő magyar nyelvű lap 1998. 1. számában nyilatkozott az ujgurok mai napig tartó függetlenségi harcáról és történelméről, azt mondta:
„Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér, „10 ujgur” és „9 ujgur”. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a „9 ujgur” népe, míg a „10 ujgur”, az onogurok Európába vándoroltak, s ők a magyarok ősei - tartja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat. 14 milliónak tudjuk az Európában élő magyarok számát, mi Kelet - Ázsiában 22 millióan vagyunk, így a törzs leszármazottait 36 milliós lélekszámúra becsüljük. Az ujgurok felvették ugyan az iszlám vallást, ám szerintem ez a különbség sem választja el egymástól a testvérnépeket. Úgy gondoljuk, az ujgur és a magyar népnek szövetséget kellene kötnie.”
Mukliszi Juszupbek a továbbiakban arról beszélt, mi késztette őt arra, hogy elhagyja szülőföldjét és az emigrációban élő ujgur szabadságharcosok élére álljon:
„Történészként a tartományi központban, Urumcsiban végeztem a 30-as években alapított nemzetiségi főiskolán 1941-ben. Akkoriban a tartomány szinte független volt. A politikai körülmények később erőteljesen megváltoztak, s nézeteimért a kínai uralom kezdetén, az 1940-es évek végétől 1959-ig börtönben voltam, majd táborba kerültem. 1960-ban kiszabadultam a lágerből, és áttelepültem a Szovjetunióba. Kínába 1965 óta nem engednek vissza. Az emigrációban egyesítettem a szovjetköztársaságokban élő ujgurokat. A kínai gazdaságnak igen sokat jelent ez a terület, gondoljunk csak Hszincsiang 35 milliárd tonna kőolaj tartalékára. A tartományban 25 millió nem kínai származású polgár él, közülük több mint húszmillió ujgur. A kínaiak száma jelenleg meghaladja a tízmilliót, míg 1950-ben legfeljebb 300 ezren éltek Hszincsiangban. Peking állítólag több tízmilliós betelepítést tervez.
Az ujgur értelmiségiek 1950 és 1991 között számos alkalommal kérték Pekingtől jogaik érvényesítését, ám semmilyen választ nem kaptak. Az erőszakos nyelvi asszimiláció egyébként nem jellemző, elemi oktatás folyik ujgur nyelven, és újság, rádió is működik. Az ujgur emigráció már az 1992-es úgynevezett Lobnor-konferencián tiltakozott a Lobnor-tó (Lop-Nor) környékén zajló kísérleti atomrobbantások ellen. A területszabályozás és az atomkísérletek következtében falvak, városok tűnnek el, s mi több: a tó mellett élő népcsoport, az úgynevezett „lobroni nép” sem található már meg. 1993. március 15-én megalakult az ujgur felszabadítási front, azóta mintegy 800 fegyveres akció zajlott Hszincsiangban. A vasút és szállítási útvonalak mellett a fölkelők a klinikákat is támadják, ugyanis a kínai nőgyógyász orvosok sterilizálják a női lakosságot, a megfogant magzatokat pedig elhajtják[1]. Az abortuszok és sterilizálás elleni, „Megszülettünk” jelszóval szervezett 1998. május 10-i megmozdulás vezetőjén, Rahnidzsan Hádzsin augusztus 2-án végrehajtották az ítéletet, ami golyó általi halál volt. A szervezők 8-10 éves börtönbüntetést kaptak.”
Kelet - Turkesztán, a későbbi Hszincsiang tartomány 1945-1950 között még gyakorlatilag autonóm volt - állítják a függetlenség párti ujgurok. Szerintük 1950-ben Mao Cetung és Sztálin megegyeztek abban, hogy a terület 35 évig kínai megszállás alá kerül. Ez az egyezmény lejárt 1986-ban, később felbomlott a Szovjetunió, Oroszország pedig nem határos Hszincsianggal. Az őslakosok nem sokáig reménykedhettek: 1994-ben Oroszország, Kazakhsztán és Kirgizisztán aláírták az úgynevezett sanghaji egyezményt, melyben elismerték Kína nyugati határvidékét.
Muszlim kisebbségi sors Kínában
Ahhoz, hogy világosan lássuk az ujgurok korábbi és mostani helyzetét, hogy meg tudjuk ítélni milyen a szabadságukért, emberi jogaikért küzdő őslakosok helyzete a mai Kínában a vallásosság, az iszlám vallás felől kell közelítenünk a dologhoz. Amint azt korábban említettük az ujgurok az iszlámot követik, tehát muszlimok. A kínaiak az iszlámot egy jó ideig sokkal inkább nemzetiségi, mint vallási kérdésként kezelték[2]. Amíg az érdekeik úgy kívánták hivatalosan az volt az álláspontjuk, hogy nincsenek muszlim kínaiak (han-ok).[3] A Ming-kor óta a hivatalnokok azokat a muszlimokat, akik nem tartoztak egyik ismert han nemzetiséghez sem, a hui nemzetiséghez sorolták. A hui-k többsége ma han etnikumú, de ettől függetlenül továbbra is nemzetiségként kezelik őket, s a nemzetiségekre vonatkozó törvények érvényesek rájuk. Rajtuk kívül még kilenc muszlim nemzetiség él Kínában: ujgur, kazak, dongxiang, kirgiz, salar, tadzsik, üzbég, bonan és tatár.
Egy hivatalos kínai kiadvány szerint[4] az iszlám tanítása, arab és perzsa kereskedők közvetítésével a hetedik század közepén érte el Kínát. A Tang (618-907) és a Song (960-1279) dinasztia idején épültek az első mecsetek, amelyek közül állítólag Guangta mecset Guangzhouban, a Qingjing mecset Quanzhouban máig sértetlenül fennmaradt. (Híres mecsetek továbbá Kínában a Feng huang, vagy más néven Főnix(?) mecset Hangzhouban, a Libai mecset Yangzouban, a Huajue mecset Xi'anban, a Niujie Libai mecset Pekingben, a Dongda [Keleti Nagy] mecset Yinghuanban és az Aitikaer mecset Kashiban, Xinjiangban.
A nemzetiségi területek feletti uralma megszilárdítása érdekében a kommunista Kína vezetés eleinte bizonyos óvatossággal közelítette meg a muszlim kisebbségeket[5]. Ezt bizonyítja, például, hogy az 50-es évek elején a kínai katonáknak külön parancsuk volt a helyi lakosok vallási szokásainak tiszteletben tartására. Nem avatkozhattak bele a szertartásokba, nem beszélhettek muszlim nővel, nem ehettek disznóhúst muszlimok házában.
A KKP tagjai nem lehetnek vallásosak, de a muszlim kisebbségből származó kádereknek - hogy ne idegenítsék el maguktól népük tagjait - engedélyezték, hogy megtartsák a disznóhús fogyasztásának tilalmát, s részt vegyenek a hagyományos vallási esküvőkön, temetéseken és ünnepségeken.
A kínai muszlimok ellenőrzésére és tevékenységük megfelelő irányba terelésére 1953 májusában létrehozták a Kínai Iszlám Szövetséget, amelynek elnökévé Burhant választották. Az ezt követő években összesen 270 államilag ellenőrzött helyi muszlim szervezet jött létre. A Kínai Iszlám Szövetség feladata hivatalosan az iszlám kultúrájának ápolása, a vallással kapcsolatos könyvek lefordítása és megjelentetése (így például a Koránt is lefordították ujgurra és kínaira), illetve zarándokutak szervezése Mekkába. A szövetség ezen kívül fontos szerepet játszott a Kína és a muszlim országok közötti kapcsolattartásban. 1955 júliusában a Kínai Iszlám Szövetség Pekingben felállította a Kínai Iszlám Intézetet, ahol muszlim vallási „dolgozókat” képeztek ki. (A tanagyag tetemes hányada természetesen kommunista politikaelmélet, vagyis ateista propaganda volt.)
A kormányzat másik legfontosabb törekvése az iszlám oktatásának megszüntetése volt. Míg a kommunista hatalomátvétel előtt a muszlim gyermekek nagy része a mecsetekben működő vallási iskolákba járt, az új rezsim alatt minden gyermek állami iskolába került, ahol többek között kínai nyelvet és politikai tantárgyakat kellett tanulniuk.
Az ötvenes évek második felétől a központi politika balra tolódása a muszlim területeken is éreztette hatását. A túlbuzgó maoista káderek támadásokat indítottak az iszlám ellen, meghurcolták a vallási közösségek vezetőit, „bírálati gyűléseket” szerveztek ellenük, sok mecsetet kisajátítottak és világi célokra használtak.
A maoista kulturális forradalom a muszlimok vallási életét is megbénította és az iszlám „vallási dolgozóira” is sok szenvedést hozott, de mivel muszlim nemzetiségű emberek, köztük az ujgurok identitásának a hit szerves részét képezi, ezek a megpróbáltatások hosszú távon nem voltak hatással vallásosságukra és szokásaikra.
Igen ám, csakhogy az Amerikát ért múlt évi állítólagos merényeteket után, a „nemzetközi terrorizmus” álcája mögé „begyömöszölt” iszlámellenességet nemcsak a Közel-Keleten, vagy az Orosz-Csecsen háború kapcsán lehetett a szabadságharcukat vívó muszlim népek ellen kihasználni, hanem például Kínában is. Peking úgy véli, hogy a terroristák elleni harc úgy a legelfogadhatóbb számára, ha eközben saját belső, nemzetiségi ellenségei ellen is felléphet - úgy, hogy a világ ezt csendben lenyeli a kínai támogatás fejében.
A kínai külügyi szóvivő a jól ismert eseményeket felhasználva hívta fel a figyelmet az úgynevezett „kelet-turkesztáni szeparatista terroristák” és a nemzetközi terrorizmus, jelesen Oszama bin-Laden közötti kapcsolatokra. Ráadásul egy amerikai jelentésre reagálva, amely szerint az afganisztáni tálibok oldalán Kínából érkezett ujgurok is harcolnak. Épp azok, akik Peking szerint egy független Kelet-Turkesztán, vagyis az Afganisztánnal is határos Szincsiang-Ujgur Tartomány elszakításáért küzdenek. Ami ugyan nem igaz, de a propaganda szempontjából legalább hatásos. Mégpedig olyannyira, hogy egy 2002. október 24-ei hír szerint: Kínában halálra kínoztak egy ujgur felkelőt[6] Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet szerint a férfi egy kínai börtönben raboskodott. Adumidzsitet a börtönben kegyetlenül megkínozták, majd a halálos ítélet kihirdetésére rendezett népi gyűlésen a résztvevők agyonverték. Az Amnesty a kínai hatóságoktól az ügy nyilvánosságra hozatalát követeli. A haláleset 2002. október 17-én történt az ország északnyugati részén elterülő Hszincsiang-Ujgur autonóm területen, ahol többségben muszlim vallású, török eredetű ujgurok élnek. Az AFP pekingi irodájának elküldött közleményében az Amnesty azt írta, hogy a 31 éves Abdulhelil Abdumidzsit tavaly év végén vagy az idei év elején ítélték halálra, mert részt vett az 1997 februárjában a Jining városban kitört ujgur felkelésekben. (Csak emlékeztetni szeretnék rá: arról a demonstráció sorozatról van szó, amelyik a Lobnor-tó (Lop-Nor) környékén zajló kísérleti atomrobbantások hatásai és a területszabályozás következtében alakult ki. Mint korábban már említettem falvak, városok tűnnek el, sőt a tó mellett élő népcsoport, az úgynevezett „lobroni nép” sem található már meg.[7]) A levert felkelésekben hivatalos adatok szerint 10-en, míg független források szerint legalább százan haltak meg. A felkeléssorozat erősen felzaklatta a Hszincsiang lakosságát.[8] A jiningi rendőrség szóvivője tagadja, hogy a férfi a börtönben lett volna. Az Amnesty szerint a mozgóárust, Adumidzsitet a börtönben kegyetlenül megkínozták, majd a halálos ítélet kihirdetésére rendezett népi gyűlésen a résztvevők agyonverték. Az Amnesty a kínai hatóságoktól az ügy nyilvánosságra hozatalát követeli.
Arról, hogy nagy valószínűséggel nem egyedi, elszigetelt jelenségről van szó tanúskodik a következő hír is: Mary Robinson, az ENSZ emberi jogi főbiztosa[9] azzal vádolta meg Kínát, hogy továbbra is megsérti az emberi jogokat, ezért felszólította az ázsiai ország vezetését, hajtsanak végre politikai reformokat. A főbiztos különösen a társadalmi sztrájkok és mozgalmak irányítóinak bebörtönzését, köztük például az ujgur nemzetiségű muszlimok elnyomását rótta fel Pekingnek.
Az autonómiára törekvő ujgurokat tavaly szeptember 11 óta gyakran terrorizmussal vádolják és az őrizetbe vettek súlyos bántalmazásáról jutottak el információk a különböző emberi jogi szervezetekhez. Bár Robinson asszony elismerte, hogy változások történtek az átnevelő munkatáborok rendszerében, bírálta azt a törvényt, amelynek értelmében három évig bírósági ítélet nélkül bárki fogva tartható Kínában.
Peking gyakran hangoztatja, hogy az ujgur „szakadárok” kapcsolatban állnak az al-Kaida hálózatával, az ujgur szervezetek azonban visszautasítják ezt a vádat. „Az évek óta fenyegetésben élő ujgur nép most egy olyan kampány áldozatává válik, amelynek célja, elhitetni, hogy az ujgurok a nemzetközi terrorizmus részét képezik, s igazolni az etnikai tisztogatás politikáját” - írta a szeptember 11-i évfordulón kiadott nyilatkozatában a németországi központú Kelet-turkesztáni Népi Kongresszus
Az emberi jogok védelmezői aggodalmukat fejezik ki, látván, hogy a nemzetközi közösség áldását adja Kínának a függetlenségi törekvések elfojtására. Mary Robinson, az ENSZ emberi jogi biztosa többször is kifogásolta a Hszincsiangban kialakult helyzetet, az ottani rendőrség megnövelt jogkörét. Az Amnesty International szervezet pedig éves jelentésében tavasszal azt írta: a kínai hatóságok terroristaellenes kampányának fokozása „feltételezett ujgur nacionalisták kivégzési hullámához vezetett”.[10]
Ezt a részt egy bölcs ujgur mondással zárom: „Varjúra nyilat ne fecsérelj, gonoszra - szót.”
Visszatérve a közös történelmünkre (most már talán mondhatom azt is: eltitkolt történelmünkre) meg kell említenem, hogy az elmúlt századokban nem csak mi magyarok foglalkoztunk sokat az őshaza kérdésével, hanem a törökök is.
Az oszmán történetírás legtermékenyebb időszakát Bajezid (1480-1512) korszakában élte. Ezekből az évekből származik Nesri Kitab-i Dzsihánnümája, „A világ bemutatására szolgáló könyv”, amely eredetileg világtörténetnek volt tervezve, de végül nem lett teljes mű. Nos, ez a munka figyelemre méltó módon a Dzsejhun folyó és Kína közötti Turkesztánt említi a törökség őshazájának. Székhelyük a Talasz nevű város jelöli meg, és azt állítja, hogy a török népek nomád életmódot folytattak.
Magyar – török - ujgur rokonság
Az oszmán tudományos világban tehát ismert volt „Turkesztán” fogalma, s ez írásbeli bizonyítékokkal is alátámasztható. A könyv – amelyet az imént idéztem – Oguz kánt Karahan fiának (Karahanida származásúnak) mutatja be. Bizonyos iszlám motívumot is kölcsönözve a történetnek, azt írja róla, hogy mivel „szemében az iszlám fénye csillogott”, a török törzsek nagyon kötődtek hozzá. Tehát az Etrak (ez a türk szó arab többes száma) népet meghívta az iszlám felvételére, később pedig Turkesztánban, Jeszi városában lakott, és az apjával is megküzdött a hatalomért. Ezt követően ő lett népének vezetője, vagyis e magyarázat szerint a török törzsek Oguztól, és Turkesztánból származnak.
A 24 oguz (török) törzset Nesri nem egészen pontosan jegyezte fel, szétterjedésüket viszont megrajzolja Turkesztánból Transoxániáig, Horaszánig, Perzsiáig, Azerbajdzsánig, Dijárbarikig, Anatóliáig.[11]
A törökökről tehát azt tudjuk az előbbiek szerint, Turkesztánból indultak és, hogy nomádok voltak. A korabeli feljegyzések szerint ujgurok viszont mind földművelők és városlakók voltak.[12]
Erre vonatkozó adatokat főként a keleti forrásokban lehet föllelni. Ezek pontosításával és egyeztetésével egyelőre még nem végeztem, de vannak a már emlegetett Kőrösi Csoma Sándort forrásaink.
Itt van például Lóczy Lajos[13] (1849-1920), akit Széchenyi István fia, gróf Széchenyi Béla kért fel, hogy kísérje el őt ázsiai útjára. Lóczy életrajzírói szerint nemcsak geológus és természettudós volt, hanem a népélet kiváló megfigyelője is. (Nagy érdeme egyebek mellett, hogy Calcuttában a bengáliai Ázsiai Társaság könyvtárában ráakadt Kőrösi Csoma Sándor kéziratos önéletrajzára.) Nos, ez a kiváló férfiú is megemlékezik Kelet-Turkesztán lakóiról.[14] Egyebek mellett azt írja róluk, hogy vallásukra nézve muszlimok, fajra pedig a török, a mongol és az árja rasszok között oszlanak meg. „Kelet-Turkesztán a történelem hajnala óta zsákutcája volt a vándorló néptörzseknek.” A szittyák és a perzsák véres harcai után, a perzsák uralmát Nagy Sándor döntötte meg, akinek idején Kelet-Turkesztánt Kicsik (vagy Kücsük ?) Bokharának nevezték. Az évezredes keveredés eredményeként a lakosság annyira vegyes, hogy még maguk a helybeliek sem tekintik magukat egységes rassznak. A városi és a vidéki emberek különböznek egymástól, a városokban a mongol, a tatár vagy a kínai alkotja a többséget, de „a vidéki nép a török vagy türki telepítvényesekből és a vándor törzsek maradványaiból áll. Ezek külsőleg is eltérnek az előbb említettektől hajuk szőke, vagy világos színű, és gazdag szakállal rendelkeznek.[15]
Nyelvét tekintve a nyugat-turkesztáni lakosság török, vagy türk nyelvet beszél, csekély eltérésekkel és Kelet-Turkesztánban is ez az uralkodó nyelv, a városi nép, sőt még a Lop-Nor mellékén lakó halászok is ezt használják.[16]
Lóczy a népéletet, a helyi szokásokat leíró megfigyelései meglehetősen sematikusak, pontatlanok, ám amit a mezőgazdaságukról ír az már figyelemre méltó.
„Kelet-Turkesztán lovai jó vérből valók, kitartóak, szívósak, de alacsonyak és nem olyan szépek, mint a türkmén lovak.”[17]
Másutt pedig arról számol be, hogy például Kucse vagy Kucsar (a térképen Kuchar) gyümölcsei az egész Tarim (medence) vidékén híresek. „Főleg körtéi, almái, és gránátalmái kelendők, messze szállítják őket. A gyümölcsöt e célból papírba göngyölve, nemeztakarókba burkolt faládákba csomagolják, melyek aztán páronként adnak egy öszvérrakományt.” Csupán az összehasonlítás kedvéért érdemes elgondolkodni, hogy a hazai gyümölcskereskedelemben mikor vált ez a gyakorlat általánossá.)
„Kucsétól Akszuig hétnapi járóföld van. A közbeeső vidék jól művelt, és hegyi patakokkal öntözik a földeket.”[18] Ebből a leírásból azt is megtudhatjuk, hogy Akszu régi neve Árpádil volt (árpa szavunk török eredetű), „lakosai tiszta türk emberek, s a régi ujgurok származékai.”[19]
„Jarkand (Yarkend) a legnépesebb és a legnagyobb Kelet-Turkesztán valamennyi városa közt. [...] Termékeny síksággal körülvett vidéken népes elővárosok, majorok vezetnek ezekhez; a zöld vetések, kiterjedt gyümölcsöskertek és magas nyárfák, melyek utakat, csatornákat szegélyeznek, barátságossá teszik a várost. [...] Jarkand bazárjában mindenféle nemzetet lehet látni: kasmíriak, afgánok, tibetiek kínálják áruikat... Jarkand mesteremberei bőráruk előállításában remekelnek; csizmadiái a többi várost is ellátják lábbelivel. Jarkand 18 nagyobb helység központja, és mintegy 32 ezer ház van a területén.”[20]
„Khotan, (a térképen Khoten) 1330 méternyi magasban, ősrégi város. A muszlimok Khotan vidékét Altisarnak, hat város környékének nevezik. Az arabok, perzsák, kínaiak régtől fogva ismerték e várost, honnét nyugat felé a selyem a régi görög és bizánci udvarokba eljutott.”[21] (Vajon szegény Kőrösi tudott e erről az útról?) A környék másik nevezetessége az ezen a környéken (a két Kas völgyében: Kara Kas, Jurung Kas) bányászott Nefrit, amely ugyancsak messze vidékekre eljutott. „Nefritkészítményei, selyemszövetei és szőnyegei Khotant még most is híressé teszik”[22] – írja róla Lóczy Lajos, aki még azt is hozzá teszi, hogy 1863-ban Khotanban muszlim lázadás tört ki, ami rövid időre Kelet-Turkesztánt megszabadította a kínai fennhatóság alól.[23]
Lóczy Lajos után mások is eljutottak Kelet- Turkesztánba. Közülük most csak Princz Gyulát (1882-1974) említeném, pécsi vonatkozása miatt. Ő ugyanis az I. vh. után az itteni egyetem professzora volt. Princz eredetileg Almássy György útitársaként jutott el Kínába, a második egyszemélyes expedíciója során 1909. április 2-án indult vonattal Budapestről és június első napjaiban érkezett Kasgarba, Kelet-Turkesztán fővárosába.[24]
Végezetül ide kívánkozik még valami: a téma iránti érdeklődésemet egy hazai esemény erősítette fel. Nevezetesen az, hogy idén tavasszal ujgur népzenei és tánccsoport vendégszerepelt hazánkban. Sajnos az eseményről kicsit megkésve értesültem. A fellépőkről készült képet és beszámolót azonban be tudom mutatni. Azt hiszem, a szöveg önmagáért beszél:
„Szerencsésen, minden cécó nélkül ideért Belső-Ázsiából az ujgur énekes-táncos csoport. Nemcsak a nyitó esten, hanem Komáromban is lekenyerezték a népet. Sőt! Még egy kis koccanás okozta riadalom után is dalra fakadtak.[...]
Az ujgurok egy kisebbségi nép kisebbségei, akik őrzik a hagyományokat, rokonságokat. Ősi tradíciójukból tartottak egy(kettő) nem is kis bemutatót: a születéstől a házasságig bezárólag táncban és énekben mesélték el mindennapjaikat. Mozgásukban az ázsiai motívumokon kívül indiai és arab elemek is nagy súlyban szerepeltek. Előadásmódjuk a régi időket idézték, ami ma már számunkra amatőrnek tűnik. Érdekes volt az énekük, annál is inkább, mivel nyelvezetük, hanglejtésük eléggé hasonlított a magyar nyelvre. Végül is, valamilyen úton módon – a vágott szempártól eltekintve - mégiscsak a rokonaink. [...]a Győrbe tartó visszafelé út azonban kicsit kacifántos volt: néhány kocsi összekoccant, majd belehajtott a zenészbuszba. De feltalálták magukat a »rokonok«. Úgy jó az élet, ha zajlik. Vagy tévedek?”
Idáig tartott az idézet. A végére hagytam még egy ujgur bölcseletet: „Testvér ha nem tetszik, rokonra hol találsz?”[25]
(Elhangzott a pécsi Ifjúsági Házban 2002. november 21-én tartott előadásomon.)
„Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér, „10 ujgur” és „9 ujgur”. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a „9 ujgur” népe, míg a „10 ujgur”, az onogurok Európába vándoroltak, s ők a magyarok ősei - tartja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat. 14 milliónak tudjuk az Európában élő magyarok számát, mi Kelet - Ázsiában 22 millióan vagyunk, így a törzs leszármazottait 36 milliós lélekszámúra becsüljük. Az ujgurok felvették ugyan az iszlám vallást, ám szerintem ez a különbség sem választja el egymástól a testvérnépeket. Úgy gondoljuk, az ujgur és a magyar népnek szövetséget kellene kötnie.”
Mukliszi Juszupbek a továbbiakban arról beszélt, mi késztette őt arra, hogy elhagyja szülőföldjét és az emigrációban élő ujgur szabadságharcosok élére álljon:
„Történészként a tartományi központban, Urumcsiban végeztem a 30-as években alapított nemzetiségi főiskolán 1941-ben. Akkoriban a tartomány szinte független volt. A politikai körülmények később erőteljesen megváltoztak, s nézeteimért a kínai uralom kezdetén, az 1940-es évek végétől 1959-ig börtönben voltam, majd táborba kerültem. 1960-ban kiszabadultam a lágerből, és áttelepültem a Szovjetunióba. Kínába 1965 óta nem engednek vissza. Az emigrációban egyesítettem a szovjetköztársaságokban élő ujgurokat. A kínai gazdaságnak igen sokat jelent ez a terület, gondoljunk csak Hszincsiang 35 milliárd tonna kőolaj tartalékára. A tartományban 25 millió nem kínai származású polgár él, közülük több mint húszmillió ujgur. A kínaiak száma jelenleg meghaladja a tízmilliót, míg 1950-ben legfeljebb 300 ezren éltek Hszincsiangban. Peking állítólag több tízmilliós betelepítést tervez.
Az ujgur értelmiségiek 1950 és 1991 között számos alkalommal kérték Pekingtől jogaik érvényesítését, ám semmilyen választ nem kaptak. Az erőszakos nyelvi asszimiláció egyébként nem jellemző, elemi oktatás folyik ujgur nyelven, és újság, rádió is működik. Az ujgur emigráció már az 1992-es úgynevezett Lobnor-konferencián tiltakozott a Lobnor-tó (Lop-Nor) környékén zajló kísérleti atomrobbantások ellen. A területszabályozás és az atomkísérletek következtében falvak, városok tűnnek el, s mi több: a tó mellett élő népcsoport, az úgynevezett „lobroni nép” sem található már meg. 1993. március 15-én megalakult az ujgur felszabadítási front, azóta mintegy 800 fegyveres akció zajlott Hszincsiangban. A vasút és szállítási útvonalak mellett a fölkelők a klinikákat is támadják, ugyanis a kínai nőgyógyász orvosok sterilizálják a női lakosságot, a megfogant magzatokat pedig elhajtják[1]. Az abortuszok és sterilizálás elleni, „Megszülettünk” jelszóval szervezett 1998. május 10-i megmozdulás vezetőjén, Rahnidzsan Hádzsin augusztus 2-án végrehajtották az ítéletet, ami golyó általi halál volt. A szervezők 8-10 éves börtönbüntetést kaptak.”
Kelet - Turkesztán, a későbbi Hszincsiang tartomány 1945-1950 között még gyakorlatilag autonóm volt - állítják a függetlenség párti ujgurok. Szerintük 1950-ben Mao Cetung és Sztálin megegyeztek abban, hogy a terület 35 évig kínai megszállás alá kerül. Ez az egyezmény lejárt 1986-ban, később felbomlott a Szovjetunió, Oroszország pedig nem határos Hszincsianggal. Az őslakosok nem sokáig reménykedhettek: 1994-ben Oroszország, Kazakhsztán és Kirgizisztán aláírták az úgynevezett sanghaji egyezményt, melyben elismerték Kína nyugati határvidékét.
Muszlim kisebbségi sors Kínában
Ahhoz, hogy világosan lássuk az ujgurok korábbi és mostani helyzetét, hogy meg tudjuk ítélni milyen a szabadságukért, emberi jogaikért küzdő őslakosok helyzete a mai Kínában a vallásosság, az iszlám vallás felől kell közelítenünk a dologhoz. Amint azt korábban említettük az ujgurok az iszlámot követik, tehát muszlimok. A kínaiak az iszlámot egy jó ideig sokkal inkább nemzetiségi, mint vallási kérdésként kezelték[2]. Amíg az érdekeik úgy kívánták hivatalosan az volt az álláspontjuk, hogy nincsenek muszlim kínaiak (han-ok).[3] A Ming-kor óta a hivatalnokok azokat a muszlimokat, akik nem tartoztak egyik ismert han nemzetiséghez sem, a hui nemzetiséghez sorolták. A hui-k többsége ma han etnikumú, de ettől függetlenül továbbra is nemzetiségként kezelik őket, s a nemzetiségekre vonatkozó törvények érvényesek rájuk. Rajtuk kívül még kilenc muszlim nemzetiség él Kínában: ujgur, kazak, dongxiang, kirgiz, salar, tadzsik, üzbég, bonan és tatár.
Egy hivatalos kínai kiadvány szerint[4] az iszlám tanítása, arab és perzsa kereskedők közvetítésével a hetedik század közepén érte el Kínát. A Tang (618-907) és a Song (960-1279) dinasztia idején épültek az első mecsetek, amelyek közül állítólag Guangta mecset Guangzhouban, a Qingjing mecset Quanzhouban máig sértetlenül fennmaradt. (Híres mecsetek továbbá Kínában a Feng huang, vagy más néven Főnix(?) mecset Hangzhouban, a Libai mecset Yangzouban, a Huajue mecset Xi'anban, a Niujie Libai mecset Pekingben, a Dongda [Keleti Nagy] mecset Yinghuanban és az Aitikaer mecset Kashiban, Xinjiangban.
A nemzetiségi területek feletti uralma megszilárdítása érdekében a kommunista Kína vezetés eleinte bizonyos óvatossággal közelítette meg a muszlim kisebbségeket[5]. Ezt bizonyítja, például, hogy az 50-es évek elején a kínai katonáknak külön parancsuk volt a helyi lakosok vallási szokásainak tiszteletben tartására. Nem avatkozhattak bele a szertartásokba, nem beszélhettek muszlim nővel, nem ehettek disznóhúst muszlimok házában.
A KKP tagjai nem lehetnek vallásosak, de a muszlim kisebbségből származó kádereknek - hogy ne idegenítsék el maguktól népük tagjait - engedélyezték, hogy megtartsák a disznóhús fogyasztásának tilalmát, s részt vegyenek a hagyományos vallási esküvőkön, temetéseken és ünnepségeken.
A kínai muszlimok ellenőrzésére és tevékenységük megfelelő irányba terelésére 1953 májusában létrehozták a Kínai Iszlám Szövetséget, amelynek elnökévé Burhant választották. Az ezt követő években összesen 270 államilag ellenőrzött helyi muszlim szervezet jött létre. A Kínai Iszlám Szövetség feladata hivatalosan az iszlám kultúrájának ápolása, a vallással kapcsolatos könyvek lefordítása és megjelentetése (így például a Koránt is lefordították ujgurra és kínaira), illetve zarándokutak szervezése Mekkába. A szövetség ezen kívül fontos szerepet játszott a Kína és a muszlim országok közötti kapcsolattartásban. 1955 júliusában a Kínai Iszlám Szövetség Pekingben felállította a Kínai Iszlám Intézetet, ahol muszlim vallási „dolgozókat” képeztek ki. (A tanagyag tetemes hányada természetesen kommunista politikaelmélet, vagyis ateista propaganda volt.)
A kormányzat másik legfontosabb törekvése az iszlám oktatásának megszüntetése volt. Míg a kommunista hatalomátvétel előtt a muszlim gyermekek nagy része a mecsetekben működő vallási iskolákba járt, az új rezsim alatt minden gyermek állami iskolába került, ahol többek között kínai nyelvet és politikai tantárgyakat kellett tanulniuk.
Az ötvenes évek második felétől a központi politika balra tolódása a muszlim területeken is éreztette hatását. A túlbuzgó maoista káderek támadásokat indítottak az iszlám ellen, meghurcolták a vallási közösségek vezetőit, „bírálati gyűléseket” szerveztek ellenük, sok mecsetet kisajátítottak és világi célokra használtak.
A maoista kulturális forradalom a muszlimok vallási életét is megbénította és az iszlám „vallási dolgozóira” is sok szenvedést hozott, de mivel muszlim nemzetiségű emberek, köztük az ujgurok identitásának a hit szerves részét képezi, ezek a megpróbáltatások hosszú távon nem voltak hatással vallásosságukra és szokásaikra.
Igen ám, csakhogy az Amerikát ért múlt évi állítólagos merényeteket után, a „nemzetközi terrorizmus” álcája mögé „begyömöszölt” iszlámellenességet nemcsak a Közel-Keleten, vagy az Orosz-Csecsen háború kapcsán lehetett a szabadságharcukat vívó muszlim népek ellen kihasználni, hanem például Kínában is. Peking úgy véli, hogy a terroristák elleni harc úgy a legelfogadhatóbb számára, ha eközben saját belső, nemzetiségi ellenségei ellen is felléphet - úgy, hogy a világ ezt csendben lenyeli a kínai támogatás fejében.
A kínai külügyi szóvivő a jól ismert eseményeket felhasználva hívta fel a figyelmet az úgynevezett „kelet-turkesztáni szeparatista terroristák” és a nemzetközi terrorizmus, jelesen Oszama bin-Laden közötti kapcsolatokra. Ráadásul egy amerikai jelentésre reagálva, amely szerint az afganisztáni tálibok oldalán Kínából érkezett ujgurok is harcolnak. Épp azok, akik Peking szerint egy független Kelet-Turkesztán, vagyis az Afganisztánnal is határos Szincsiang-Ujgur Tartomány elszakításáért küzdenek. Ami ugyan nem igaz, de a propaganda szempontjából legalább hatásos. Mégpedig olyannyira, hogy egy 2002. október 24-ei hír szerint: Kínában halálra kínoztak egy ujgur felkelőt[6] Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet szerint a férfi egy kínai börtönben raboskodott. Adumidzsitet a börtönben kegyetlenül megkínozták, majd a halálos ítélet kihirdetésére rendezett népi gyűlésen a résztvevők agyonverték. Az Amnesty a kínai hatóságoktól az ügy nyilvánosságra hozatalát követeli. A haláleset 2002. október 17-én történt az ország északnyugati részén elterülő Hszincsiang-Ujgur autonóm területen, ahol többségben muszlim vallású, török eredetű ujgurok élnek. Az AFP pekingi irodájának elküldött közleményében az Amnesty azt írta, hogy a 31 éves Abdulhelil Abdumidzsit tavaly év végén vagy az idei év elején ítélték halálra, mert részt vett az 1997 februárjában a Jining városban kitört ujgur felkelésekben. (Csak emlékeztetni szeretnék rá: arról a demonstráció sorozatról van szó, amelyik a Lobnor-tó (Lop-Nor) környékén zajló kísérleti atomrobbantások hatásai és a területszabályozás következtében alakult ki. Mint korábban már említettem falvak, városok tűnnek el, sőt a tó mellett élő népcsoport, az úgynevezett „lobroni nép” sem található már meg.[7]) A levert felkelésekben hivatalos adatok szerint 10-en, míg független források szerint legalább százan haltak meg. A felkeléssorozat erősen felzaklatta a Hszincsiang lakosságát.[8] A jiningi rendőrség szóvivője tagadja, hogy a férfi a börtönben lett volna. Az Amnesty szerint a mozgóárust, Adumidzsitet a börtönben kegyetlenül megkínozták, majd a halálos ítélet kihirdetésére rendezett népi gyűlésen a résztvevők agyonverték. Az Amnesty a kínai hatóságoktól az ügy nyilvánosságra hozatalát követeli.
Arról, hogy nagy valószínűséggel nem egyedi, elszigetelt jelenségről van szó tanúskodik a következő hír is: Mary Robinson, az ENSZ emberi jogi főbiztosa[9] azzal vádolta meg Kínát, hogy továbbra is megsérti az emberi jogokat, ezért felszólította az ázsiai ország vezetését, hajtsanak végre politikai reformokat. A főbiztos különösen a társadalmi sztrájkok és mozgalmak irányítóinak bebörtönzését, köztük például az ujgur nemzetiségű muszlimok elnyomását rótta fel Pekingnek.
Az autonómiára törekvő ujgurokat tavaly szeptember 11 óta gyakran terrorizmussal vádolják és az őrizetbe vettek súlyos bántalmazásáról jutottak el információk a különböző emberi jogi szervezetekhez. Bár Robinson asszony elismerte, hogy változások történtek az átnevelő munkatáborok rendszerében, bírálta azt a törvényt, amelynek értelmében három évig bírósági ítélet nélkül bárki fogva tartható Kínában.
Peking gyakran hangoztatja, hogy az ujgur „szakadárok” kapcsolatban állnak az al-Kaida hálózatával, az ujgur szervezetek azonban visszautasítják ezt a vádat. „Az évek óta fenyegetésben élő ujgur nép most egy olyan kampány áldozatává válik, amelynek célja, elhitetni, hogy az ujgurok a nemzetközi terrorizmus részét képezik, s igazolni az etnikai tisztogatás politikáját” - írta a szeptember 11-i évfordulón kiadott nyilatkozatában a németországi központú Kelet-turkesztáni Népi Kongresszus
Az emberi jogok védelmezői aggodalmukat fejezik ki, látván, hogy a nemzetközi közösség áldását adja Kínának a függetlenségi törekvések elfojtására. Mary Robinson, az ENSZ emberi jogi biztosa többször is kifogásolta a Hszincsiangban kialakult helyzetet, az ottani rendőrség megnövelt jogkörét. Az Amnesty International szervezet pedig éves jelentésében tavasszal azt írta: a kínai hatóságok terroristaellenes kampányának fokozása „feltételezett ujgur nacionalisták kivégzési hullámához vezetett”.[10]
Ezt a részt egy bölcs ujgur mondással zárom: „Varjúra nyilat ne fecsérelj, gonoszra - szót.”
Visszatérve a közös történelmünkre (most már talán mondhatom azt is: eltitkolt történelmünkre) meg kell említenem, hogy az elmúlt századokban nem csak mi magyarok foglalkoztunk sokat az őshaza kérdésével, hanem a törökök is.
Az oszmán történetírás legtermékenyebb időszakát Bajezid (1480-1512) korszakában élte. Ezekből az évekből származik Nesri Kitab-i Dzsihánnümája, „A világ bemutatására szolgáló könyv”, amely eredetileg világtörténetnek volt tervezve, de végül nem lett teljes mű. Nos, ez a munka figyelemre méltó módon a Dzsejhun folyó és Kína közötti Turkesztánt említi a törökség őshazájának. Székhelyük a Talasz nevű város jelöli meg, és azt állítja, hogy a török népek nomád életmódot folytattak.
Magyar – török - ujgur rokonság
Az oszmán tudományos világban tehát ismert volt „Turkesztán” fogalma, s ez írásbeli bizonyítékokkal is alátámasztható. A könyv – amelyet az imént idéztem – Oguz kánt Karahan fiának (Karahanida származásúnak) mutatja be. Bizonyos iszlám motívumot is kölcsönözve a történetnek, azt írja róla, hogy mivel „szemében az iszlám fénye csillogott”, a török törzsek nagyon kötődtek hozzá. Tehát az Etrak (ez a türk szó arab többes száma) népet meghívta az iszlám felvételére, később pedig Turkesztánban, Jeszi városában lakott, és az apjával is megküzdött a hatalomért. Ezt követően ő lett népének vezetője, vagyis e magyarázat szerint a török törzsek Oguztól, és Turkesztánból származnak.
A 24 oguz (török) törzset Nesri nem egészen pontosan jegyezte fel, szétterjedésüket viszont megrajzolja Turkesztánból Transoxániáig, Horaszánig, Perzsiáig, Azerbajdzsánig, Dijárbarikig, Anatóliáig.[11]
A törökökről tehát azt tudjuk az előbbiek szerint, Turkesztánból indultak és, hogy nomádok voltak. A korabeli feljegyzések szerint ujgurok viszont mind földművelők és városlakók voltak.[12]
Erre vonatkozó adatokat főként a keleti forrásokban lehet föllelni. Ezek pontosításával és egyeztetésével egyelőre még nem végeztem, de vannak a már emlegetett Kőrösi Csoma Sándort forrásaink.
Itt van például Lóczy Lajos[13] (1849-1920), akit Széchenyi István fia, gróf Széchenyi Béla kért fel, hogy kísérje el őt ázsiai útjára. Lóczy életrajzírói szerint nemcsak geológus és természettudós volt, hanem a népélet kiváló megfigyelője is. (Nagy érdeme egyebek mellett, hogy Calcuttában a bengáliai Ázsiai Társaság könyvtárában ráakadt Kőrösi Csoma Sándor kéziratos önéletrajzára.) Nos, ez a kiváló férfiú is megemlékezik Kelet-Turkesztán lakóiról.[14] Egyebek mellett azt írja róluk, hogy vallásukra nézve muszlimok, fajra pedig a török, a mongol és az árja rasszok között oszlanak meg. „Kelet-Turkesztán a történelem hajnala óta zsákutcája volt a vándorló néptörzseknek.” A szittyák és a perzsák véres harcai után, a perzsák uralmát Nagy Sándor döntötte meg, akinek idején Kelet-Turkesztánt Kicsik (vagy Kücsük ?) Bokharának nevezték. Az évezredes keveredés eredményeként a lakosság annyira vegyes, hogy még maguk a helybeliek sem tekintik magukat egységes rassznak. A városi és a vidéki emberek különböznek egymástól, a városokban a mongol, a tatár vagy a kínai alkotja a többséget, de „a vidéki nép a török vagy türki telepítvényesekből és a vándor törzsek maradványaiból áll. Ezek külsőleg is eltérnek az előbb említettektől hajuk szőke, vagy világos színű, és gazdag szakállal rendelkeznek.[15]
Nyelvét tekintve a nyugat-turkesztáni lakosság török, vagy türk nyelvet beszél, csekély eltérésekkel és Kelet-Turkesztánban is ez az uralkodó nyelv, a városi nép, sőt még a Lop-Nor mellékén lakó halászok is ezt használják.[16]
Lóczy a népéletet, a helyi szokásokat leíró megfigyelései meglehetősen sematikusak, pontatlanok, ám amit a mezőgazdaságukról ír az már figyelemre méltó.
„Kelet-Turkesztán lovai jó vérből valók, kitartóak, szívósak, de alacsonyak és nem olyan szépek, mint a türkmén lovak.”[17]
Másutt pedig arról számol be, hogy például Kucse vagy Kucsar (a térképen Kuchar) gyümölcsei az egész Tarim (medence) vidékén híresek. „Főleg körtéi, almái, és gránátalmái kelendők, messze szállítják őket. A gyümölcsöt e célból papírba göngyölve, nemeztakarókba burkolt faládákba csomagolják, melyek aztán páronként adnak egy öszvérrakományt.” Csupán az összehasonlítás kedvéért érdemes elgondolkodni, hogy a hazai gyümölcskereskedelemben mikor vált ez a gyakorlat általánossá.)
„Kucsétól Akszuig hétnapi járóföld van. A közbeeső vidék jól művelt, és hegyi patakokkal öntözik a földeket.”[18] Ebből a leírásból azt is megtudhatjuk, hogy Akszu régi neve Árpádil volt (árpa szavunk török eredetű), „lakosai tiszta türk emberek, s a régi ujgurok származékai.”[19]
„Jarkand (Yarkend) a legnépesebb és a legnagyobb Kelet-Turkesztán valamennyi városa közt. [...] Termékeny síksággal körülvett vidéken népes elővárosok, majorok vezetnek ezekhez; a zöld vetések, kiterjedt gyümölcsöskertek és magas nyárfák, melyek utakat, csatornákat szegélyeznek, barátságossá teszik a várost. [...] Jarkand bazárjában mindenféle nemzetet lehet látni: kasmíriak, afgánok, tibetiek kínálják áruikat... Jarkand mesteremberei bőráruk előállításában remekelnek; csizmadiái a többi várost is ellátják lábbelivel. Jarkand 18 nagyobb helység központja, és mintegy 32 ezer ház van a területén.”[20]
„Khotan, (a térképen Khoten) 1330 méternyi magasban, ősrégi város. A muszlimok Khotan vidékét Altisarnak, hat város környékének nevezik. Az arabok, perzsák, kínaiak régtől fogva ismerték e várost, honnét nyugat felé a selyem a régi görög és bizánci udvarokba eljutott.”[21] (Vajon szegény Kőrösi tudott e erről az útról?) A környék másik nevezetessége az ezen a környéken (a két Kas völgyében: Kara Kas, Jurung Kas) bányászott Nefrit, amely ugyancsak messze vidékekre eljutott. „Nefritkészítményei, selyemszövetei és szőnyegei Khotant még most is híressé teszik”[22] – írja róla Lóczy Lajos, aki még azt is hozzá teszi, hogy 1863-ban Khotanban muszlim lázadás tört ki, ami rövid időre Kelet-Turkesztánt megszabadította a kínai fennhatóság alól.[23]
Lóczy Lajos után mások is eljutottak Kelet- Turkesztánba. Közülük most csak Princz Gyulát (1882-1974) említeném, pécsi vonatkozása miatt. Ő ugyanis az I. vh. után az itteni egyetem professzora volt. Princz eredetileg Almássy György útitársaként jutott el Kínába, a második egyszemélyes expedíciója során 1909. április 2-án indult vonattal Budapestről és június első napjaiban érkezett Kasgarba, Kelet-Turkesztán fővárosába.[24]
Végezetül ide kívánkozik még valami: a téma iránti érdeklődésemet egy hazai esemény erősítette fel. Nevezetesen az, hogy idén tavasszal ujgur népzenei és tánccsoport vendégszerepelt hazánkban. Sajnos az eseményről kicsit megkésve értesültem. A fellépőkről készült képet és beszámolót azonban be tudom mutatni. Azt hiszem, a szöveg önmagáért beszél:
„Szerencsésen, minden cécó nélkül ideért Belső-Ázsiából az ujgur énekes-táncos csoport. Nemcsak a nyitó esten, hanem Komáromban is lekenyerezték a népet. Sőt! Még egy kis koccanás okozta riadalom után is dalra fakadtak.[...]
Az ujgurok egy kisebbségi nép kisebbségei, akik őrzik a hagyományokat, rokonságokat. Ősi tradíciójukból tartottak egy(kettő) nem is kis bemutatót: a születéstől a házasságig bezárólag táncban és énekben mesélték el mindennapjaikat. Mozgásukban az ázsiai motívumokon kívül indiai és arab elemek is nagy súlyban szerepeltek. Előadásmódjuk a régi időket idézték, ami ma már számunkra amatőrnek tűnik. Érdekes volt az énekük, annál is inkább, mivel nyelvezetük, hanglejtésük eléggé hasonlított a magyar nyelvre. Végül is, valamilyen úton módon – a vágott szempártól eltekintve - mégiscsak a rokonaink. [...]a Győrbe tartó visszafelé út azonban kicsit kacifántos volt: néhány kocsi összekoccant, majd belehajtott a zenészbuszba. De feltalálták magukat a »rokonok«. Úgy jó az élet, ha zajlik. Vagy tévedek?”
Idáig tartott az idézet. A végére hagytam még egy ujgur bölcseletet: „Testvér ha nem tetszik, rokonra hol találsz?”[25]
(Elhangzott a pécsi Ifjúsági Házban 2002. november 21-én tartott előadásomon.)
Forrásmunkák, felhasznált irodalom:
[1] A magyar sajtó meglehetősen egyoldalúan számol be az ilyen eseményekről. Az interneten találtam a következő jellemző címet: „Ujgur iszlámok merényleteket terveztek” MTI (2002. augusztus 30. 13:19)
[2] A hivatalos kínai kiadvány, amire hivatkoztam: Kína c. magyar nyelvű könyv, amit a Kínai Népköztársaság budapesti követsége adott ki, valószínűleg 2000 után. (Könyvészeti adatként mindössze annyit találtam a kötet 2. oldalán, hogy Lukács Éva fordította, illetve dr. Galla Endre, dr. G. Mao Sou-fu, Simon Adrienn és Zhou Dongyao lektorálta.) A könyv 46.oldaláról idéztem.
[3] Ennek ellentmondani látszik az, amit Turky Abdulaziz Al-Akiel sejktől hallottam: ő ugyanis néhány évvel ezelőtt hosszabb időt töltött a kínai muszlimok között, akiknek számát 80 millióra becsülte.
[4] Kína iszlámellenes politikájáról Salát Gergely: Valláspolitika a Népi Kína első évtizedeiben c. munkájából idéztem. (Letöltve a NET-ről: 2002. okt.1).
[5] Ez a gyakorlat (mármint a nemzetiségi területek feletti uralom megszilárdításának kínai gyakorlata) minden valószínűség szerint még jóval a Maoista államszervezet létrejötte előtti időszakból származik, hiszen Lóczy Lajos is beszámol róla, hogy „a nagyszámú kínai katonaság és hivatalnoksereg, mely nejeit nem hozhatja magával” már az 1800-as évek második felében jelen van. (Messzi népek magyar kutatói [A magyar néprajz klasszikusai sor I. köt.] Gondolat, Bp. 1978. [Szerk. Ortutay Gyula] 397. old.) A kínaiak egyébként, elsősorban Taj-cung császár (627-649) uralkodásának időszakában kezdik kiterjeszteni fennhatóságukat Belső- és Kelet-Ázsia nagy részére. 630-ban leigázzák a keleti türköket (ujgurokat?), 639-648 között pedig meghódítják az egész Tarim-medencét.
[6] Forrás: http://hunnia.net
[7] Az atomkisérletekkel és azok hatásaival kapcsolatosan számos angol nyelvű dokumnetumot találtam az interneten.
[8] Az atomrobban tások hatásáról készült az a rajz , amiről egy lenyomatot készítettem
[9] 2002. okt. 14-én, hétfőn
[10] A kivégzettek egy csoportjáról az interneten talált képet is be tudok mutatni.
[11] Feridun M. Emecen: Oguz hagyomány és Közép-Ázsia ismerete az első oszmán krónikákban (Feridu~1.doc)
[12] Hámori F.:Telepeik és földművelési ismereteik
[13] Messzi népek magyar kutatói (A magyar néprajz klasszikusai sor I. köt.) Gondolat, Bp. 1978. (Szerk. Ortutay Gyula) 392. old.
[14] im. 396. old.
[15] im. 397. old.
[16] im. 397. old.
[17] im. 396. old.
[18] im. 402. old.
[19] im. 402.old.
[20] im. 403. old.
[21] im. 403. old.
[22] im. 403. old.
[23] Erről egyébként a Széchenyi Bélával Kínában utazgató Kreitner Gusztáv is megemlékezik „dungán” lázadásként említve az eseményt. [Messzi népek magyar kutatói (A magyar néprajz klasszikusai sor II. köt.) Gondolat, Bp. 1978. (Szerk. Ortutay Gyula) 9. old.] Érdekes még a válogató (Bodrogi Tibor) lábjegyzetben közölt megjegyzése, amely szerint „Dungánok vagy hvej-vhejek - Kelet-Turkesztán muzulmán vallású lakossága.”
[24] Messzi népek magyar kutatói (A magyar néprajz klasszikusai sor II. köt.) Gondolat, Bp. 1978. (Szerk. Ortutay Gyula) 261. old.
[25] Az ujgur közmondásokat Buda Ferenc gyűjtéséből vettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.