Az európai muszlimok háborús tragédiái

KITERVELT ELHALLGATÁS

Kell-e ismerniük a muszlimoknak a saját történelmüket? Egészen pontosan az európai muszlimoknak a saját történelmüket? Európa alatt persze nemcsak a nyugati országokat, vagy Magyarországot értve, hanem a balkáni államokat is. A jó öreg kontinens más felekezetekhez, vallásokhoz tartozó (vagy éppen hitetlen) véleményformálói nyilván csodálkoznak ezeken a kérdéseken. Nekik ugyanis teljesen természetes, hogy az európai történelem róluk, értük, vagyis leginkább csakis nekik szól. Az ő nézeteiket, felfogásukat, elvárásaikat tükrözi. Figyelmen kívül hagyva azt a történelmi tényt, hogy Európa lakói között az elmúlt ezer egynéhányszáz év során szinte mindig élet muszlimok. Például a spanyol félszigeten, Szicíliában, vagy a Történelmi Nagy Magyarországon, az Árpád-házi királyok alatt. Róluk nemcsak az európai népesség, de maguk a muszlimok sem sokat tudnak, mert az elmúlt századokban elhallgatták ezt a témát és vele együtt azt a sok-sok szenvedést, amit ez a nép átélt, megélt. Ezért is kellene – szerintünk – mindenkinek megismernie azt a könyvet, amelyről itt most rövid ismertetőt közlünk.

Az európai muszlimok a második világháborúban történelmük egyik legdrámaibb korszakát élték át, ennek nyilvánossá tétele a háború utáni időkben a „kitervelt elhallgatás” és a „szervezett feledésbemerülés”’ miatt nem kerülhetett sor. A témát hosszú ideig a jugoszláv tudományos élet (is) tabuként kezelte: „keveset tudtak”, de még kevesebbet írtak róla.

„Manapság újra tanúi lehettünk a történelmi események ismétlődésének és e nép szenvedésének, amiről azt hittük, hogy soha többé nem fog megismétlődni...” – írja könyvének előszavában Safet Bandžović (Bándzsovity Száfét). A szerző történelmi tanulmányait Szarajevóban, majd Belgrádban végezte. A Banja Luka-i Egyetem új- és legújabb kori történelmi tanszékén tanított, majd Szarajevóban a Nemzetközi Kapcsolatok Intézményének tudományos munkatársa volt. Fő kutatási területe a történeti demográfia. Eddig több tudományos értekezése, cikke jelent meg, és hat könyv szerzője. Jelen pillanatban az Emberi és Szabadságjogok Szandzsáki Bizottságának elnöke.

Könyvének első részében a második világháború előtti boszniai csetnik mozgalom kiépüléséről és céljairól ír. Taglalja a szerb igények kiterjesztését a vrbasi bánságra, sőt, egész Bosznia-Hercegovinára. Fontos tényként említi meg Banja Luka tervezett kiépítését boszniai szerb központtá, aminek az volt a célja, hogy a „frankopán” (horvát) és az „államellenes tevékenységeket” megszüntesse, vagyis Szarajevó és Zágráb kultúrpolitikai hatását semlegesítse Bosznia-Hercegovina területén.

A második világháború kitörése után a csetnikek fő ellenségüknek a horvátokat és a muszlimokat kiáltották ki, akiket egyszerűen csak usztasáknak és törököknek neveztek. A Bosznia-Hercegovinában dúló vérengzéseknek a legnagyobb számban a muszlimok estek áldozatául.

Bándzsovity Száfét részletesen leírja a dél- és kelet-hercegovinai muszlimok 1941 augusztusától kezdődő kiirtását, ami teljesen beleillett a csetnikek terveibe. Az 1941–42-es év összekuszált, zűrzavaros harcaiban beszámol a fočai, čajniči, Višegrad környéki, vlasenicai, rogaticai, srebrenicai és goraždei járások áldozatairól, muhadžirjairól (muhadžir = boszniai muszlim menekült) és azok szenvedéseiről. Munkájában olasz, horvát, szerb forrásokra és a szemtanúk vallomásaira támaszkodik. Szinte minden nagyobb településre, falura kiterjeszti a vizsgálatait, de nemcsak a lemészároltakat tartja számon, hanem azok kivégzési formájáról is beszámol, ezzel is szemléltetve azt, hogy az elkövetőkben mekkora gyűlölet halmozódhatott fel. Szemtanúkra hivatkozva így ír néhány megdöbbentő esetről: „Nemcsak a gyilkosságok száma volt szörnyű, hanem az is, ahogyan a szerencsétlenekkel elbántak. A csetnikek kihirdették, hogy a muszlimok annyit sem érdemelnek meg, hogy golyóval végezzenek velük, így mindegyiküket késsel és baltával kell megölni, mint az jószágokat. Az áldozatokat több órán át kínozták majd szuronyokkal össze-vissza szurkálták – de úgy, hogy vitális szerveiket meg ne sértsék –, és csak ezután ölték meg őket.”

A szerző figyelemmel kíséri a menekültek útvonalát, azok számát, nemét és életkorát. Nézzük ennek egy példáját: „1942. február 25-én Szarajevóban 11 266 nyilvántartott menekült tartózkodott. Ebből 5917 férfi és 5349 pedig nő volt. Nagyrészük muszlim volt, számuk elérte a 11 120 főt. A menekültek életkora meglehetősen széles sávban mozgott. A 60 éven felüliek száma elérte a 400-at, 8590 felnőtt (60 éves korig) tartózkodott itt, míg a gyermekek száma (7 éves korig) 2276 volt. Ezen kívül 102 olyan gyermek talált menedéket, akiknek szüleit megölték”.

Nagyító alá kerül a boszniai városok befogadóképessége – mint Bihać, Jajce, Doboj és Szarajevó – valamint ezek gazdasági, egészségügyi helyzete is. A felsorolt szempontokat igyekszik a háború végéig figyelemmel kísérni, sőt jó alapot teremt a háború utáni újabb telepítések vizsgálatára is.

Munkájában sok helyen nemcsak az áldozatok neveit említi meg, hanem a szemtanúkra hivatkozva, magukat a gyilkosokat is megnevezi. Kiderül az is, hogy a csetnikek nemcsak a muszlimokat és horvátokat gyilkolják meg, hanem ha kell, azokat a szerbeket is, akik muzulmán szomszédaikat szerették volna megvédelmezni.

A szerző a második világháborúban történteket összehasonlítja a legutóbbi háborús eseményekkel, amiből kiderül, hogy még az etnikai tisztogatások módszereiben sem történtek változások. Ugyanazok a területek szenvednek leginkább a csetnikek vérengzéseitől és ugyanazokkal a módszerekkel tisztítják meg Kelet-Boszniát a muzulmán lakosságtól. Valóban ismétlődik-e a történelem? – teheti fel a kérdést az olvasó.

Bándzsovity Száfét arra is választ próbál adni, hogy mi lehet az oka annak a több évtizedes hallgatásnak, ami a feledés homályával kívánta bevonni a csetnikeknek a muszlimok ellen elkövetett rémtetteit. Ennek egyik okát abban látja a szerző, hogy 1942-ben több olyan csetnik osztag (odred) állt át a partizánok oldalára, amely előtte a muszlimok elleni mészárlások fő szervezője és végrehajtója volt. Ez pedig az akkori kormány számára nem volt előnyös, mert beárnyékolta volna a „népfelszabadító háború” mítoszát. Egy szemtanú ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Emlékszem még arra a napra, amikor gyermekként tanúja voltam, hogyan alakult meg čajničében a II. Proletár Brigád. Előtte egész februárban a partizánokhoz átállt csetnikeket borotválták – egyik jellegzetességük a hosszú szakáll volt –, mi pedig bosszantottuk őket, mert arcuk színe láthatóan két részre különült el: a frissen borotvált világosabbra és a téli nap által lebarnított sötétebbre.”

A szerző könyve végén újra adatokat közöl azzal kapcsolatban, hogy mennyi muzulmán veszítette életét a második világháború során.

Bándzsovity Száfét igyekszik objektív maradni, még akkor is, amikor saját nemzetét újra, és az eddiginél sokkal nagyobb veszély fenyegeti. Munkájából az is kiderül, nem a szerb parasztot vádolja a történtekért. Ez az első olyan munka a maga nemében, amely a szandzsáki és boszniai muszlimok második világháborús és jelenkori hányattatásait összehasonlító módszerrel elemzi.

A Klió című folyóírat 6. évf. 3. számában megjelent írás, pontosított, bevezetővel kiegészített változata
 http://www.c3.hu/~klio/klio973/klio131.htm

Az idézett könyv címe: Safet Bandžović: Ratne tragedije Muslimana (A muszlimok háborús tragédiái) Novi Pazar, 1993.
Sajnos a könyvet (bármennyire is szerettük volna) nem sikerült megtalálnunk az interneten... A szerző több más munkáját is felleltük különféle horvátországi, ill. boszniai könyvesboltok weboldalain, ez az idézett munka azonban szinte teljesen eltűnt!