FELEMÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM

SZAPORODÓ KÉRDŐJELEK (1.)

Ma már egyre világosabb, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar történelemmel. Az évszázados (vagy évezredes) ferdítések, torzítások már azok szemét is szúrják, akik vagy egyáltalán nem, vagy csak keveset foglakoznak a történelemmel. A magyarság legrégibb (és persze a legújabb kori) története, történelme is tele van ellentmondásokkal, fekete foltokkal. Itt van elsőnek például a tatárjárás kérdése, amelynek már az elnevezése is ellentmondásos, hiszen a mongolok támadását, európai hadjáratát nevezték el tatárjárásnak. Még valami magyar szólásmondás is keletkezett a „kutyafejű” tatárokról…

A mongol haderő eljutott egészen Európáig.

Persze nemcsak önmagában a „tatárjárás” elnevezés, hanem az események leírása, a történtekből levont következtetések is ellentmondásosak. A hazai szerzők (a zsidó, vagy keresztény történészek, kutatók) elég sajátosan foglalkoztak/foglakoznak ezekkel a dolgokkal. Hogy miért, az érhető, hiszen céljaiknak nagyon is megfelelt/megfelel az a korábban kialakított, majd folytonosan felszínen tartott torzkép, ellenségkép, ami egyértelműen gyűlölettel telt ellenségként nevezi meg és tünteti fel a „keleti hódítókat”. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb és összetettebb. Kiváltképp pedig nem lehet csupán két színnel, fekete-fehérrel ábrázolni!

Például azon alighanem még senki sem gondolkodott el, mi lett volna, ha IV. Béla (mondjuk) nem öleti le Batu kán levélhordozóit, hanem emberi hangon válaszol az ázsiai uralkodótársnak. A nagy kán ugyanis nem Magyarországot akarta meghódítani, elpusztítani, mint ahogy az olvasható a keleti forrásokban, például M. Baron C. D’Osson, az 1779-ben Isztambulban született szerző, „Mongol történelem” (Moğol Tarihi. IQ Kültür Sanat Yayıncılık. İstanbul, 2006) című munkájában. Ha Juliánusz barát valóban megvitte a hírt Magyarországra és nem csak a római pápának számolt be keleti útjáról, akkor a magyar királynak tudnia kellett róla, hogy a keletebbre élő magyarságnak már vannak hírei, információi a mongolokról. Annál is inkább mivel más forrásokból azt is tudni lehet, hogy a mongol kán udvarában/udvartartásában is megfordultak olyanok, akik beszélték a magyar nyelvet. Ezek persze nem Kárpát-medencei magyarok voltak, hanem a keleten maradt rokonság, a nyugati magyarok által elfeledett keleti magyarság.

Juliánusz beszámol ugyan róla, hogy a magyarság régi lakóhelyén találkozott magyarul beszélő emberekkel, de azt nem lehet tudni, kik is voltak azok valójában. Egy másik forrásból viszont tudjuk, hogy a Magyarországról útnak induló szerzetesnek minden bizonnyal találkoznia kellett magyar muszlimokkal is. Ezt azért feltételezhetjük, hogy egy tatár kutató, a ’80-as években eljutott arra a területre és talált ott egy nagyjából abból az időből származó sírt, amelybe egy magyar muszlimot temettek el. Az arab-betűs török nyelvű sírfelirat szerint az elhunytat Iszmailnak hívták, s a Madzsar Radzsab fia volt. A radzsab (vagy törökül receb) muszlim hónapnév, az elhunyt apját erről a (hetedik muszlim) hónapról és nemzetségéről, a madzsarról (magyarról) nevezték el. Mindebből az is tudjuk, hogy az illetőnek már az apja is muszlim volt.

A történethez tartozik még, hogy maga Juliánusz is beszámol róla, hogy találkozott azon a területeken muszlimokkal. Egészen pontosan arról beszél, hogy „egy muzulmán pap” szolgálatába ált! A baj ezzel csak az, hogy az iszlám vallásban nincsenek felszentelt papok, nincsen papi hierarchia stb. Ez tehát egy elégé elnagyolt információ. Aminek a lényege három dolog: az egyik, hogy azon a területen élek Juliánusz látogatásakor muszlimok, illetve magyarok, továbbá magyar muszlimok is éltek ott. Nehéz felfogni, megérteni, hogy miután a muszlimok, illetve a magyarok jelenléte is egyértelműen igazolható, a szerzetes mégsem találkozott magyar muszlimokkal.

Juliánusz barát keleti útja (1235-1236 )

Arról egyelőre nincs pontos értesülésünk, hogy a Volga és a Káma környékén maradt keleti magyarok mikor vették fel az iszlámot. Azt is csak találgatni lehet, hogy az 1235-36 telén azon a területen a magyarok nyomait kutató Juliánusz barát találkozhatott-e muszlim magyarokkal. A Káma-torkolat környéki Csisztopol temetőjében talált sír felirata viszont cáfolja azt a korábbi hiedelmet, hogy a keleti magyarság a mongolok inváziója után teljesen kipusztult volna. Hiszen több mint fél évszázaddal később – az 1311-ben elhunyt személy sírja igazolja, hogy – az „őshazában” még éltek magyar muszlimok! A sírban nyugvó apját „Madzsar”- = magyarnak (ﺍلمجر al-madzsar) hívták.

Arról már másutt is írtam, de most megismétlem, megerősítem: a keresztény-zsidó történetírás nagy hiányossága, hogy csak a maga sajátos szemlélete szerint vizsgálja a magyarság történetét. Még csak kísérletet sem tesz arra, hogy a rendelkezésre álló források, dokumentumok alapján egy pontosabb, alaposabb képet rajzoljon. Valószínűleg ezért is nem váltott ki semmi szenzációt, amikor ismertté vált, hogy a ’80-as években egy tatár kutató megtalálta Káma-torkolat környéki Csisztopol temetőjében az említett síkövet. Hozzá kell tenni, hogy az a hely szovjet diktatúra idején sokáig zárt terület volt. Másrészt a hazai kutatók felkészültségét, nyelvtudását, vallási ismereteit, az iszlámhoz való viszonyát ismerve, nem sok esélye volt/van annak, hogy egy magyarországi ember, netán egy akadémikus tegyen hasonló felfedezést!

Például Glatz Ferenc történész, aki 1963 és 1965 között az ELTE függetlenített KISZ-titkára, később pedig az általa igazgatott Történettudományi Intézet párttitkára volt, illetve (1996-2002 között) a MTA elnökeként dolgozott, továbbá egyetemi tanár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. (Budapest díszpolgára.) Egyebek mellett így vélekedik a magyarságról: „A magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást, és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában. (Glatz Ferenc: „A magyarok krónikája”, Budapest, 1996. 9. oldal.) Ilyeneket ír, akinek úgymond „szakterülete pedig a történelemtudomány”? Ilyeneket ír egy Széchenyi-díjas történész? Igen! Vajon, akkor mi várható a többi történésztől, kutatótól?

Érdekes kérdés például, miért nem foglalkoznak azzal a hazai szakemberek, hogy az úgynevezett „tatárjárás” után sokan nem mentek vissza a váratatlanul távozó hadakkal Ázsiába, hanem Magyarországon maradtak. Ott telepedtek le és talán utódjaik máig is ott élnek! A tatárokról és a nogajokról, egyebek mellett a római pápáknak a későbbi magyar királyokhoz írt leveleiből értesülhetünk. Ilyen fenyegető levelet kapott például IV. Kun László király, akinek azt rótta fel bűnéül a katolikus egyházfő, hogy nagy előszeretettel barátkozik ezekkel a keleti népekhez tartozó alattvalóival, akik vallásuk (az iszlám) miatt, természetesen az hit ellenségeinek számítottak.

A nyugati történészek a múlt század vége felé kezdtek el foglalkozni a mongolok Kelet-Közép-Európából való visszavonulásával. Erről – tudomásom szerint mindössze egy könyvismertető jelent meg Magyarországon. (http://www.c3.hu/~klio/klio971/klio054.htm) Nem keltve különösebben nagy feltűnést. Pedig, mint az ismertetett könyv szerzője leszögezi, „a mongolok gyors visszavonulása Kelet-Közép-Európából igen különös eseménye a történelemnek.” Benne természetesen a magyarság történelmének is, ami (bocsássák meg nekem, hogy szinte mániákusan újra és újra szóba hozom) nem csupán a Kárpát-medencei, hanem a keleti, az elfeledett keleti magyarság történetét/történelmét is jelenti. Lévén, hogy az utóbbiak – különböző helyeken – még később is találkoztak (harcoltak, megütköztek, legyőzettek) mongol hadakkal.