A magyarság találkozása az iszlámmal

A Könyörületes megtanította a Koránt.

Ő teremtette az embert

[és] megtanította neki az érthető beszédet.

(Korán, 55:1-3)

A régi keleti (illetve iszlám) forrásokból tudjuk, hogy a magyarok már jóval a végleges közép-európai megtelepedésük (tehát a honfoglalás) előtt, a 7. században fogadtak követeket a kalifáktól, s jártak közöttük muszlim kereskedők, így valamilyen mértékben biztos hamar megismerkedtek, megismerkedhettek az iszlámmal. Bizonyíték erre az is, hogy muszlim világgal való jó kapcsolatok, később közvetlen szomszédsági és szövetségesi viszonnyá alakultak. A magyarság és az iszlámot követő népek közötti ismeretség gyökereit időben valahol a 7-8. század táján, térben pedig a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között elterülő Kazár Birodalomban kell keresnünk. Mielőtt azonban ennek részleteire térnénk, beszélnünk kell arról, hogy a mai tudásunk szerint, honnan kerültek erre a területre és kik is voltak, vagy lehettek a magyarok ősei?

A magyarság eredete mind a mai napig nem egyértelműen tisztázott, ezzel kapcsolatosan különféle elméletek és magyarázatok léteznek. Ezek részletes ismertetésére most nem vállalkozhatunk, csupán csak megemlítjük, hogy az elgondolások között van olyan, amely a hun-magyar rokonságot tartja elsődlegesnek, míg mások a finn-ugor származást erőltetik. Az utóbbi szerint, „a mai magyarok elődei az i.sz. 5. század körül válhattak ki a Volga-Káma vidékén élő finn-ugor népek közül, s kerülhettek a Kaukázustól és a Krímtől északra fekvő területekre.”

De felbukkant olyan elmélet is, amely szerint a magyarok „kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak”. Más magyarázatok szerint a Termékeny Félhold térköréből elinduló magyar-ősszabir hullám megjelenése a Kárpát-medencében, azt igazolja, hogy a honfoglaló magyarság zöme – élükön Árpád fejedelemmel – szabir eredetű volt. De léteznek türk , sumér és más származás mellett kardoskodó elméletek is. Érdekes eredmény hoztak az elmúlt évtized nagy nemzetközi genetikai összehasonlító vizsgálatai. E szerint a magyar népesség jelentős hányada elsősorban a törökországi népességgel, illetve bizonyos iráni népekkel mutat genetikai rokonságot. Feltűnő és igen elgondolkodtató, hogy a vizsgálatot végző tudósoknak a finn-ugor népekkel nem sikerült örökléstani rokonságot kimutatniuk. Ez egyben igazolni látszik azok álláspontját, akik az ezredforduló után folyamatosan kritizálják, a hivatalos akadémiai álláspontot, a finnugor származáselméletet!

Egy kevésbé ismert elgondolás szerint a magyarok ősei egy Arábiából, valamelyik arab (esetleg sémi) törzsből, több ezer éve levált és elvándorolt népcsoport tagjai voltak. Bizonyítékként szokták említeni, hogy a magyar szókincsben találhatók olyan szavak, melyek az arab nyelvi hatásokra utalnak. E felfogás alapján őseink nomádok voltak, akik hosszú vándorlásaik során eljutottak Észak-keletre, majd Nyugat-Mongóliáig, Nepálig, Kínáig (pontosabban a mai Kína nyugati Hszincsiang [Xinjiang] tartományáig, vagyis a jelenleg többségi őslakos ujgurok nyelvén, Kelet-Turkesztánig).

Ez az a hely, amiről Feridun M. Emecen isztambuli szerző azt írja, hogy a magyarokon kívül ez volt a törökség őshazája is. Pontosabban a Dzsejhun folyó és Kína közötti Turkesztánt, illetve azon belül is a Talasz nevű várost jelöli meg székhelyül, megerősítve, hogy a török népek – akárcsak az ősmagyarok – nomád életmódot folytattak. Mindennek forrásaként Emecen a Neszri nevű szerző Kitab-i Dzsihánnümáját (magyarul: A világ bemutatására szolgáló könyv című munkáját) említi, amely eredetileg világtörténetnek volt tervezve, de valójában teljességgel soha sem készült el.

A közös őshaza témájához egy másik adalék, ugyancsak egy törökországi embertől származik. Ahmed Adnan Saygun, akit elsősorban zeneszerzőként és folkloristaként ismert meg a művelt világ, aki az 1930-as években Bartók Béla munkatársa volt, a magyar zenetudós anatóliai gyűjtőútján, maga is azt a véleményt képviselte, hogy a régi magyar és török népzene között sok a hasonlóság. Saygun professzor, akivel erről isztambuli lakásán, még a múlt század 80-as éveiben hosszasan elbeszélgettünk, egyértelműen azt állította: a rokon vonások abból az időből valók, amikor 1500-2000 évvel ezelőtt, a mai hazától távol, a magyar és a török népek együtt éltek a már említett területen.

Érdekes módon, ezzel szinte azonos következtetésre jutott két kínai zenetudós is, akik több évtizede foglalkoznak az észak-kínai népek, népcsoportok dallamvilágával. Csang Zsei (vagy más átírás szerint: Zhang Rei) és Tu Jahsziung (Du Yaxiong), úgy véli, lehetséges, hogy a magyarok őshazája valahol Észak-Kínában volt, mert a magyar népdalok Kodály, Bartók gyűjtötte motívumai, hasonlítanak a ma is ott élő ujgurokéhoz.

A közös őshaza fogalmának ilyen megközelítése persze Magyarországon sem teljesen ismeretlen – hiszen, ha alaposan belegondolunk – annak idején Kőrösi Csoma Sándor is arra a területre indult, amikor elhatározta, hogy felkutatja a magyarok eredetét. Maga Kőrösi így vallott erről: „Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki hazámból. Indultam a mi elejink legrégibb hazájába Nagy és Kis Bukáriába”. „Nagy és Kis Bukária” akkori fogalmak szerint lényegében Turkesztánnal azonos és az Aral-tótól Észak-Kínáig és Mongóliáig elnyúló hatalmas terület volt. Nevezetesen: „Nagy-Bukária” tulajdonképpen Turkesztán nyugati része és egészen a Musztag-ata hegységig terjed. „Kis Bukária” viszont a Musztag-ata vidékétől keletre eső, Kínához tartozó terület, és a mai értelemben vett Kelet-Turkesztánnal azonos, a Tarim-medencében fekszik, amelyet északon a Tien-san, délen, pedig a Kien-lun hegyláncai vesznek közre, s keleti fele a Góbi-sivatagot is magában foglalja.

A magyarság ősei tehát állítólag erről a területről, az Ural déli vidékeit érintve vonultak tovább nyugatra, áthaladtak Perzsián, Irakon, a mai Oroszország, majd Ukrajna nagy részén, és különböző hullámaik megjelentek a Kárpát-medencében. Minden valószínűség szerint azonban voltak olyanok is, akik lemaradtak, illetve, akik nem nyugati irányba, hanem délre vándoroltak. Ezek lehettek az úgynevezett Szávád-magyarok, akiknek leszármazottjai előbb a Kaukázusban , majd később még délebbre húzódva, a mai Törökország területén éltek, élnek.

Arról, hogy Törökországban magyar falvak vannak elsőként Hamit Zübeyir Koşay (1898-1984) számolt be a Türkiye’de “Macar” Sözü Bulunan Köy adları című könyvében, illetve Mehmet Bilgin, napjainkban, Isztambulban élő török történész közölt adatokat egyik tanulmányában. Ez utóbbi szerint nem lehetetlen, hogy a Timur Lenk támadásai után megszűnt kaukázusi magyar állam lakosainak egy része a Fekete-tenger melletti Trabzon környékén telepedett meg. Ez látszik igazolni, hogy a Török Köztársaság kikiáltása előtt azon a helyszínen (a Trabzontól délkeletre eső, hegyes-völgyes területen) számos magyar vonatkozású helységnév is megtalálható volt. Az egyik ilyen legismertebb elnevezése például Magyar-kút volt. A szávárd magyarok másik csoportja a Kis-Magyarország megszűnése után is a Kaukázusban maradt, a csecsenekkel szomszédos, az előbbiekkel nyelvileg és etnikailag is rokon, muszlim vallású ingusok. Egyes kutatók feltételezik, hogy élhetnek a térségben más olyan népek, népcsoportok vagy kisebb néptöredékek is, akiknek köze lehet az egykori kaukázusi magyarsághoz. Ilyenek lehetnek például az adzsarok!

Visszatérve az eredeti témánkhoz… A sztyeppén (az eurázsiai fűves pusztán) vonuló, vándorló magyarság csak rövid időre telepedett meg egy-egy helyen, ezért ezeket csupán, szállásterületnek szokás nevezni. Hazát, országot, hont később foglaltak maguknak, ám ezek az átmeneti „szállások” is igen fontosak voltak a magyarság kialakulása, nemzetté válása szempontjából. Őseink ugyanis a nomadizálás során olyan népekkel, szokásokkal, kultúrával találkoztak, amelyek hosszú ideig nagy hatással voltak rájuk. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a magyarság gyökeret tudott ereszteni a Kárpát-medencében, ott ahol, az őket megelőző más nomádok, Attila hunjai és Baján avarjai is letelepedtek, de küzdelmük végül kudarcba fulladt a római, a bizánci és a frank civilizációval. Eleink viszont új hazát, erős és jól szervezett államot tudtak létrehozni, olyan országot, amelyben az eltérő műveltségű, nyelvű és vallású népeknek egymást erősítették, támogatták.

A magyarság egyik fontos szállásterülete volt a Turáni-alföld. Vagyis a Dél-Urál, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és a Tien-san között elterülő, ma hatalmas sivatagos vidék - amelyet a szkíta, a kimmer, a szarmata, az alán, a párthus, a hun, az avar, a türk és a magyar nép egykori, átmeneti tartózkodási helyeként tartanak számon a szakemberek. A négy világtáj kereskedelmi útvonalai találkoztak e térségben. Keletről a Selyem Út egyik elágazása, délnyugatról Mezopotámia, illetve Bizánc felől induló, délről pedig a perzsa útvonalak futottak itt össze, és találkoztak a keletről jövő nagyállattartó lovas népekkel. A déli hunok e területen alapítottak államot i.e. 43-36 között, majd megerősödve innen indultak európai hódító útjukra. Az európai források e területről hallgatnak, pedig őseink Belső-Ázsiából való kijutásuk után itt nemcsak átvonultak, hanem bizonyos ideig ott is tartózkodtak. A magyarság szállásterületét délről Baktria és Szogdia határolta, területén volt a Horezm-i és a Kangkü állam.

Bíborbanszületett Konstantin császár a magyarokról azt írja: „A türkök (vagyis a magyarok) hadserege két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, a másik rész pedig nyugatra ment lakni…” Egyes keleti források a magyarokat abban az időben – nem tudni milyen okból – nem türköknek mondták, hanem szabartoi aszphaloi-nak (rendíthetetlen szavárdoknak) nevezték… Prokopiosz, Agathiász és Jordánész szerint a szabírok (vagy szavárdok) hun származéknak nevezték magukat és javarészt „magyarul” beszéltek. A Victoris Krónika a szabírokat egyszerűen ungrinak nevezi. Al Bakri arab utazónál pedig, ezt olvassuk: „A magyarok a besenyők országa és az eszkil bolgárok között laknak. Másik határuknál, amely eléri a pusztát, egy hegy van, e hegy alatt, a tengerparton egy nép van, amelyek ugunnak neveznek. Keresztények és muszlimok országával határosak, amely Tiflisz (Tbiliszi) országhoz tartozik. Itt kezdődik az örmények földje.” Bakay Kornél szerint ezekből a leírásokból az következik, hogy „Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabír-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből”. Kiszely István megjegyzése szerint: Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konstantinnak azon megjegyzése, hogy „a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is.” Mivel e területen őseinknek nem volt terjeszkedési lehetősége innen Magna Hungáriába, más néven Baskíriába vonultak.

A magyaroknak ezt a Volga-vidéki földjét csak a 13. századtól nevezik Magna Hungáriának (vagyis: Régi Magyarországnak). Abu Zeid Balkhi (megh. 934) muszlim szerző például úgy tudta, hogy három Magyarország is volt: Magna Hungária (Baskíria), Hungária Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. (Vagyis a fentebb említett kaukázusi Kummagyaria.) Itt meg kell jegyezni, hogy a magyarokat sok 10. századi szerző (például Ibn Haukál 978-ban, Masz’údi megh. 956-ban stb.) „baskíroknak” nevezte, Plano Carpini, IV. Ince pápa követe pedig 1245-ben Baskíriát Nagy-Magyarország (Magna Hungária) néven írja le. Wilhelm Rubruquis (más néven: Rubruk) 1253-ban és Marco Polo 1271-ben kijelentik, hogy a magyarok és a baskírok nyelve egy és ugyanaz.

Ibn Fadlan szerint a 10. századi Baskíria valamivel nyugatabbra volt a mainál. A magyar őstörténet-kutatók számolnak őseink egy részének e területen való rövid ideig – néhány évtizedig – tartó tartózkodásával, amely idő alatt a helyi lakóktól átvették a nyelvünkben levő kevés finnugor szókincset. A régészeti kutatások a Magna Hungária területén feltárt 8. századi temetőkben együtt találják a volgai bolgárok és az ősmagyarok hagyatékát, illetve a Volga és Káma torkolatvidékén feltárt sírokból sok olyan régészeti lelet került elő, amely hasonló a honfoglaló magyarokéhoz. De innen a Káma folyó mellől került elő, az a török nyelvű, arab feliratos sírkő is, amelyet egy tatár kutató talált, és amely a magyarság illetve az iszlám korai kapcsolatát bizonyítja.

A következő szálláshely: Levédia, a Don, a Donyec és az Azovi-tenger között húzódó terület. „A magyarok a kazárok közelében éltek és ’három esztendeig’ minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal” - írja a Bíborbanszületett Konstantin császár. Őseink tehát bizonyíthatóan szoros szervezeti kapcsolatban álltak – a nagyobbrészt – az iszlám vallású népek (alánok, kabarok, kálizok, kazárok) alkotta Kazár Kaganátussal, ahol nemcsak az alattvalók, de az arisztokrácia egy része is muszlim volt. Egy későbbi leírás szerint: „A kozároktól északra, a Volga és Káma folyók mentén, egy másik hatalmas birodalom: a volgai bolgároké terül el. Gazdag nép volt ez, mely a kozárokkal s az északra lakó oroszokkal élénk kereskedést folytatott. A bolgárok muszlim-hitűek valának s ezt a hitet vallották a kozárok is, a kik között azonban keresztények, zsidók és pogányok is akadtak fölös számmal. Mind a két nép aránylag művelt: földmívelést, kereskedést űz, s falvaikban, városaikban mecsetek és iskolák vannak. A velük való érintkezés kétségkívül művelő hatással volt a magyarokra.”

A magyarok a kazárokkal való kapcsolatuk során ugyanis megismerkedhettek a kereskedelem állami hasznosságával, a különféle adók rendszerével, illetve azok kivetési és beszedési módozataival, a soknemzetiségű és sokvallású államszervezetre is tekintettel lévő igazságos törvénykezési gyakorlattal is. „A magyar törzsek tehát bőséges tapasztalatot szerezhettek a katonai segédnépek terheit illetően.” Ezt a tapasztalatot úgy, mint más egyéb, a kormányzásra vonatkozókat is, a későbbiek során évszázadokig fel is használták a magyarsághoz csatlakozó népekkel való bánásmódban. A magyar népesség bizonyára nem lehetett jelentéktelen a kazár birodalomban, ezt igazolja, hogy a kazár kagán ugyanolyan házasságra alapuló dinasztikus kapcsolatra törekedett a magyar vezetőkkel, mint a Bizánci Császársággal. Bíborbanszületett Konstantin így tudósít a kazár-magyar kapcsolatokról: „Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt, hogy tőle gyermeket szüljön…” Figyelmet érdemel, hogy a kagán a javaslattevő, aki bizonyára a politikai függőség megerősítésének céljából ad „előkelő” menyasszonyt Levedinek, megalapozva ezzel a dinasztikus kapcsolatot. Konstantinos, a mű írója maga is érdekelt Levedi alakjának hangsúlyozott kiemelésében, hiszen már korábban létrejöttek kazár-bizánci dinasztiák szövetségét erősítő házasságok. Ha Levedi nem elég előkelő, „fényes”, akkor a császári ház tekintélye is veszélybe kerülhet a magyarokkal létesült közvetett családi kapcsolat miatt.

A kazár nép történetének legrégebbi korszakát pontosan nem ismerjük. Bizonyos adatok (Agathiae Scolastici, a Ravennai geográfus stb.) viszont arra engednek következtetni, hogy a kazárok a kaukázusi szabirok, a kaukázusi onogurok, a kálizok (horezmiek) és a barszilok (bercelek) törzseiből ötvöződtek, akik viszont a „hun népek közé” tartoztak. Más nézet szerint a kazárok az ujguroknak nyugatra vándorolt kaszar nevű törzse. Chorenei Mózes már a 3. században tud róluk, de Európában csak a 6. században tűnnek föl. A 7. század húszas éveiben Hérakliosz bizánci császár a perzsák ellen erős szövetségesre talált a kazárokban. A nyugati türk uralom összeomlása után – 630 körül – a kazárok önállósították magukat és a kazár uralkodó felvette a kagán nevet, szövetséget kötöttek az alánokkal, leverték az arabokat és Bizánccal is szövetkeztek. Így „Kazária” népeihez a türk kazárokon kívül iráni nyelvű kálizok (korozmák), alánok (eszlárok, varsányok), bolgár szuvarok és ötvözőelemük, a bercelek (barszilok) is tartoztak. Bartha Antal szerint: „A kazárok alatt azt a kevert türk-török népességet értjük, mely forrásaink szerint minden kétséget kizáróan a Kaganátus politikai szervezője volt”.

A szakemberek által vitatott kérdés, hogy hány év alatt, de a kazár vezetők között viszonylag gyorsan – állítólag két-három esztendő alatt – népszerűvé vált az iszlám. Ennek két oka is lehetett: Az egyik, hogy a szomszédságukban, a Kaszpi-tenger keleti partján élő török és más népek már muszlimnak vallották magukat. Másrészt az iszlám felvételének folyamatát valószínűleg az gyorsíthatta fel, hogy a szomszédos Horezm muszlim vallású vezetői és lakói közül sokan a kazárokhoz költöztek.

Horezm (Hvárezm) Aral tó melletti ország volt a mai Híva környékén. A 9. században magas kultúrájú, iszlám vallású, iráni dialektust beszélő nép lakta. A horezmi kultúra már az időszámítás előtti 13. században, kapcsolatban állt, a közel hatezer éves mezopotámiai sumer kultúrával. Talán nem érdektelen előre vetni, hogy Horezmről később Kézai Simon is említést tesz, gens Corosima néven, amikor elmondja, hogy Ednek és Edemennek édesanyja horezmi asszony volt. Abu-Hámid al-Garnáti pedig leírja, hogy „a horezmiek sokan vannak Magyarországon és a királyt szolgálják”.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár „De administrando imperio” című, i. sz. 950 körül írt munkájában részletesen szól a kavarokról (vagy kabarokról) és kálizokról (más írásmód szerint: chvar, chovar, vagy chaval, chalisz). Arab forrásokból tudjuk, hogy Kutejba ibn Muszlim arab vezér i. sz. 712-ben Közép-Ázsiának az Aral-tótól délre eső területét elfoglalta és lakóit az iszlámra hívta. Ennek a területnek a földrajzi neve volt: Chorezm vagy Chvarezm. A Hudud al-Alem című, i. sz. 10. században keletkezett perzsa mű névtelen szerzője írja le Chorezm és a Volga-vidék élénk gazdasági és társadalmi kapcsolatát.

Az i. sz. 10. század elején Muhammad al-Isztahri al-Fariszi arab földrajztudós a chorezmiek távolsági kereskedéséről írta: „…ők (a chorezmiek) többen vannak, mint Khoraszán minden más lakója, (idegen helyeken) szétszóródtak, és többet utaznak mindenki másnál... az ő birtokukban van a legtöbb szláv rabszolga, a kazárokhoz és azok szomszédaihoz az efféléket... és más állatok prémjét juttatták el...” Az említett kazárok fogadtak fel muszlim chorezmi zsoldos katonákat már az i. sz. 8. században is. Muhammad ibn Dzsarir at-Tabari arab történetíró Tarih ar-ruszul val muluk című művében leírta, hogy a kazár vezér, az As (Ras) Tarkhan (i. sz. 764-766) nevet viseli, ami valószínűleg származására utal. Wahib ibn Wadih al-Jakuri arab történetíró szerint a kazár király után rangban a „horezmi” bég következik.

A Kazár Birodalomban ez a horezmi népesség, vagyis a kálizok alkották a testőrséget, és a lovas katonaság egy részét, de jelentős számban éltek hvárezmi iparosok és kereskedők is a birodalom területén. A horezmi nép sem számbeli, sem pedig politikai vagy katonai tekintetben nem volt jelentéktelen eleme a rendkívül vegyes összetételű kazáriai lakosságnak. Sőt a kálizok idővel igen nagy tisztségeket értek el a birodalom vezetésében is. Például amikor a kazár hadvezér 764-766-ban sereget vezetett a Kaukázus felé, az arab krónikás, Tabarí szerint a hadvezér mellékneve al-Hhwarizmi, azaz „a khorezmi” volt. Yakubí pedig egyenesen „malik al-khazar”-nak, a kazárok királyának tartja a vezért. Mindenesetre nagyon jelentős szerepe lehetett nemcsak a hadviselésben, hanem a kormányzásban is.

A hvárezmiek jelentősége a későbbiekben sem csökkent a kazároknál, hiszen amikor az orosz Igor 930-ban elfoglalta Kijevet, az itt táborozó onogur zsoldosok élére például hvarezmi parancsnokot állítottak a kazárok. Az oroszok a Kaszpi-tenger partvidékét elérve magát a tengert is az ott élő népről, a „khwaliszok”-ról nevezték el, és évkönyveikben a Kaszpi-tengert „khwalisz-tengernek” (Káliz-tenger) nevezik, s ez az orosz népdalokban „khwalinszkoje” alakban él tovább.

A kazárokról a 10. században több muszlim író úgy tudósít, hogy igen jelentős a birodalomban és városaiban is az iszlám hívek száma. Ibn Fadhlán muszlim utazó például így ír: „A kazár királynak egy nagy városa van az Itil (vagyis a Volga) folyó mellett, amely két részből áll. Az egyikben laknak a muszlimok, a másikban a király és kísérete…” A „király kísérete” nagyobbrészt muszlim fegyveresekből állt, tehát a Volga-parti város lakóinak többsége iszlám vallású lehetett. Az úti jelentésből például az is egyértelműen kiderül, hogy a bolgár fejedelem a bagdadi kalifához küldött követe is kazár származású és muszlim volt. A fejedelem arra kérte a bagdadi kalifát, Muktadirt, küldjön valakit, aki hitükben megerősíti őket, mecseteket, valamint az ország védelméhez szükséges erődítményt épít nekik és segít megszervezni a közigazgatást is. Hasonlóan ír al-Dzsajháni is a kazárokról: „Fővárosuk Szár.gh.s.n. (Szaárghsin), melyben egy másik város is van… Ebben a két városban muszlim népesség is van, akiknek mecsetjeik, imámjaik, müezzinjeik és Korán-iskoláik vannak.” Ibn Haukal így tudósít: „A kazárok városának déli részében laknak a kereskedők és a muszlimok, és (ott) tárolják a kereskedelmi árukat. A nyugati rész azonban a királyé, az előkelőké, a katonáké és az al Khazar al Khális-nak van fenntartva.”

Összegzésnek is tekinthetjük Masz’údi leírását: „A muszlimok képezik az uralkodó elemet a Kazár birodalomban, mert ők állítják ki a király testőrségét, általában larisijek (arsija)-nak nevezik őket. Korezm környékéről származnak és az iszlám kiterjesztését követően kitört háborúk és dögvész miatt menekültek a kazár királyhoz… Amint a kazárok országában letelepedtek, megtartottak maguknak határozott jogokat, így a következőket: a vallásuk szabad gyakorlatát, a lehetőséget, hogy mecseteket alapítsanak, és imádságaikat nyilvánosan végezhessék úgy, mint azt a jogot is, hogy vezérüket saját soraikból választhassák. A jelenlegi vezér is muszlim. Ahmed ben Kovaihnak nevezik őt. Kikötötték maguknak azt a jogot, hogy távol maradjanak a háborútól, ha a kazár király muszlimok ellen vonul hadba, és csak olyan háborúban vegyenek részt, amely a hitetlenek ellen indul… olyan fegyvereket viselnek, mint más muszlimok. Bíráiknak is ugyanaz a vallásuk… A kazár birodalomban a larisijek mellett vannak más muszlimok is, akik kereskedelemmel és iparral foglalkoznak… A nagy mecseten kívül, melynek minaretje meghaladja a királyi palotát, vannak még más kis mecsetek, melyek az iskolákhoz kapcsolódnak, ahol a gyerekeik a Koránt olvasni tanulják…”

A Kazár Birodalomban kereskedelmet folytató népcsoportok között megkülönböztetett figyelem kísérte a muszlimokat. „Itilben külön bírói szervezet foglalkozott a különböző nemzetiségű kereskedők ügyeivel. Ez a testület egyes adatok szerint hét, más adat szerint kilenc bíróból állt, akik között voltak keresztények, kazárok, muszlimok és pogányok. Következésképpen minden kereskedő a neki megfelelő törvénykezési eljárás szerint tevékenykedő bíróhoz fordulhatott panaszával. A muszlim területekkel fennálló kapcsolatok fontosságát jelzi az is, hogy a muszlim bírókon kívül még egy udvari főember is foglalkozott a Kaganátus muszlim lakosainak ügyeivel.”

Kazáriában jelentős számban laktak más muszlim népek, így alánok is. Az iráni eredetű alánokról először az időszámítás utáni időkből Lukiánosz tesz említést, aki szerint az alánok nyelve, fegyverzete és viselete megegyezett a szkítákéval. Lukianosztól ismerjük meg az alánoknak Horezm szomszédságában levő – korábban már említett – Kang-kü (Kanga) országát, amelyről Josephus Flavius (37-100), Sztrabón és Ammianus Marcellinus is említést tesz a 4. században. Az alánok közép-ázsiai szálláshelyükről a szkíták, a szarmaták és az aorszok után, i. sz. 50 körül nyomultak be az Urál és a Kaszpi-tó között elterülő sztyeppevidékre. 350 táján a hunoktól elszenvedett vereség után egy részük nyugatra menekült, részt vett a nagy népvándorlásban és Észak-Afrikában telepedett le. Más részük a Kaukázustól északra elterülő síkságon maradt. Itt előbb jelentek meg, mint a kazárok, akiknek később az uralma alá kerültek. Itt újra két csoportra szakadtak; a Kaukázusban megtelepedett részük a 7. században bizánci hatásra keresztény lett; ezeknek utódai a mai oszétek. Más részük az Azovi-tenger és a Volga közötti vidéken, nomádként élte életét és muszlim lett. Ibn Battúta, arab származású iszlám tudós és utazó még a 14. században is talált muszlim alánokat a Volga-parti Szaraj város környékén.

Masz’údí híradása alapján egyértelműen megállapítható, hogy a magyaroknak nemcsak a köztük élő kereskedők muszlim voltáról, hanem azok vallási alapokon létesült kapcsolatairól is jól felhasználható ismereteik voltak. A muszlimokkal való kapcsolatfelvétel sikere feltételezni engedi, hogy a magyarok vezetői és az iszlám vallású kálizok, kazárok és alánok között jó, sőt baráti viszony alakult ki. A magyarok jól fejlett politikai-diplomáciai érzékét igazolja, hogy nemcsak a muszlimok egymás közti érintkezését, az iszlám közösség kapcsolatait, hanem a kaganátus zsidó vezetése és muszlim alattvalói között dúló hatalmi harcot is ki tudták aknázni erejük növelése érdekében, illetve „bel- és külpolitikájukban” egyaránt.

(Részletek a szerző Magyarok és az iszlám című könyvéből)