SÓBÁNYÁSZAT ÉS A MAGYAR TÖRTÉNELEM

A magyarság valós múltjának megismeréséhez/megismertetéséhez több eddig teljesen elhallgatott, vagy nem megfelelően (esetleg szándékosan pontatlanul) idézett forrás és összefüggés feltárására, elemzésére is szükség lenne. Ezek egyike a Kárpát-medencei magyar királyság, a Történelmi Nagy Magyarország területén folyó sóbányászat és kereskedelem, illetve annak muszlim vonatkozásai.

Számos magyar nyelvű tanulmány foglalkozik a sóbányászat történetével. Ezek közös jellemzője, hogy a korai (magyarországi) időszakra vonatkozó közlések java része meg sem említi a muszlim vonatkozásokat. Az egyik például így ír: „A sóbányászokat a régi magyar nyelvhasználat sóvágó néven ismeri. A történeti források egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a sóvágók - szemben más bányászati ág művelőivel - Erdélyben és Máramarosban mindig magyarok voltak.” Ennek a dolgozatnak az érdekessége ugyanakkor, hogy a mondanivaló illusztrálására olyan grafikát (képet) alkalmaz, amelyen a muszlimok által használt arab írásjelek találhatók!

Mint bizonyára sokak előtt ismert, (akik a korábbi – a magyarországi muszlimok történetéről szóló – dolgozataimat olvasták), Árpád népével együtt, majd az követően is több iszlám vallású népcsoport is beköltözött, illetve letelepedett a Kárpát-medencében. Ezek a muszlim népek egyebek mellett például sóbányászattal és kereskedelemmel is foglalkoztak. E tevékenységüket az Árpád-házi királyok hatalmának, a magyar királyság gazdasági erejének megőrzése és biztosítása érdekében, viszonylag hosszú ideig és sikeresen végezték.

Az Árpád-házi királyok és segítőik:

  a magyarországi muszlimok

A korabeli magyar gazdasági élet fontos eszköze, a pénzkibocsátáshoz hasonló királyi monopólium volt a só is. Az ezzel kapcsolatos teendőkkel is elsősorban a Magyarországon letelepített muszlimok voltak megbízva. Az erdélyi bányatelepeken vásárolt só vámjából származott a királyok só-vám jövedelme. A magyar uralkodók a só forgalmazásával muszlimokat bíztak meg, illetve a só kereskedelmi útvonalának őrzésére és biztosítására is muszlim fegyvereseket jelöltek ki, akiket ebből az e célból létesített őrhelyekre telepítettek.

A kutatók szerint, például a Körösök folyása mentén nem kevesebb, mint 9 besenyő és 1-1 kazár, illetve káliz (horezmi) eredetre visszavezethető helységnév található. Besenyő, Besenyőtelek, Besenyőtó, de csak Bihar megyében is 9 „besenyő” alapszavat tartalmazó helység van. A Szamos mellett 3 falu neve közül 1 besenyő, 2 pedig kazár-kabar-káliz eredetű. A Maros-mentén pedig 5 helynévből, melyek török-iráni eredetű lakosságra utalnak, 3 besenyő és 1-1 káliz-kabar. A kálizok kereskedelemben játszott szerepét mutatja, az elsősorban só szállítására használt útvonal „Káliz út” elnevezése. Ez volt az a késő-középkori fontos út, mely Szegedről Bodrog megyén keresztül nyugatra vezetett és Bátmonostoron ért véget. A korabeli okmányokban „Kaluzwt” és „viam qua vocatur Caluzutu” formában szerepelnek. A „Káliz út” mellett az őrzésére, vámolására letelepített iszlám vallású kálizok a szerémségiekkel együtt Magyarország határvédelmét is ellátták.

A magyarországi muszlimok mindennapi életének megértése, továbbá iszlám történelem szempontjából fontos dolog és mindenképpen érdemes kihangsúlyozni: A Kárpát-medencei magyar királyság virágkorának tekinthető 12. században. II. István, II. Géza és III. Béla korában a magyarországi muszlimok a magyar királyok segítségére voltak a központi királyi hatalom megerősítésében, megőrzésében. Tették ezt a gazdasági életben a pénzverés, pénzváltás, adók és vámok, azaz a királyi jövedelem behajtása terén, illetve a fegyveres szolgálatban, mint íjászok, valamint a magyar sereg elő- és utóhadát képező könnyűlovasságnak tetemes részét alkotva.

Mindez, például II. Endrével (1205-1235) szemben az egyház rosszallását váltotta ki az 1208 után fokozatosan bevezetett, a király által „új berendezkedésnek” nevezett gazdaságpolitika. Ennek lényege a királyi földtulajdon szétosztása és a közvetlen adóztatás alkalmazása helyett a bérleti rendszer bevezetése volt. Vagyis: a királyi jövedelem a pénzben fizetett bérleti díjakból, a só-, a vám-, a pénzváltási-, és a pénzverési jogok bérbeadásából tevődött össze. Ez az „új berendezkedés” két szempontból is kedvezőtlenül érintette a keresztény egyházat. Egyrészt elesett bizonyos jövedelmektől, például a só kereskedelemből származó korábbi bevételektől, másrészt pedig a muszlim bérlők teljességgel sebezhetetlenné váltak számára. Az új elképzelésekkel szembenállóknak végül is sikerült elérniük, hogy a reform 1217-ben zátonyra futott, és a király meghátrált.

Ennek egyik következménye az uralkodói hatalom meggyengülése, a másik a királyi jövedelem mérséklődése lett. A magyarországi muszlimok szempontjából ugyancsak kedvezőtlen fejleményként értékelhető, hogy ettől kezdve a figyelem még következetesebben rájuk irányult, és a keresztény egyház minden eszközt felhasznált helyzetük lehetetlenné tételére. A pápai levelekből nyomon követhetjük a magyarországi muszlimok helyzetének alakulását, illetve megtudhatjuk azt is, hogy a magyar főpapok mögött mindig Római Katolikus Egyház állt a király ellenében.

Az egyház kíméletlen és az iszlám vallás magyarországi követőire koncentrált támadásának ürügye, egyebek között, az a téves feltételezés volt, hogy a muszlimok erőszakos térítést végeznek a keresztények között. Bizonyára voltak, akik a korabeli Magyarországon, akik megismerve az iszlám vallást, a muszlimok életmódját, elfogadták azt, és áttértek, ebben azonban nem lehetett szerepe semmiféle kényszerítésnek. Ennek magyarázata, hogy az iszlám – ellentétben a kereszténységgel – ismerte és igyekezett is mindenkor megtartani a vallási türelmességet, másrészt a muszlimok a Korán előírásainak megfelelően nem éltek, nem élhettek a kényszerítés eszközével. Vagyis, ahogy a Koránban Allah a muszlimok számára parancsolta nem lehet, illetve egészen pontosan „Nincs kényszer a vallásban!” (Korán, 2:256) Azaz, senki nem kényszerít(het) senkit, hogy belássa: egyedül az iszlám a helyes út! Ugyanakkor a muszlimokkal együtt élők nyilván ismerték a keresztény és az iszlám vallás közti hasonlóságot – például az egyistenhitről, a Biblia szent iratként való tiszteletéről, az ószövetségi próféták azonosságáról szóló iszlám tanítást. Ezt tartotta a keresztény ideológia, a keresztény egyház – amely a sajátjától eltérő semmilyen más gyakorlatot nem ismert, nem fogadott el, – „ravasznak, ámítónak, csalónak és a kegyesség leplének”.

Növekvő iszlámellenesség

 a magyar királyságban

Az egyre jobban előretörő keresztény egyház, valamint a magának egyre nagyobb hatalmat követelő nemesség és a főurak együtt kényszerítették ki II. Endre királytól az Aranybullát. Ez teljesen értelmetlen és hatástalan intézkedés volt, hiszen valójában sem az előtte kiéleződött vitákat, sem a végrehajtása során jelentkező nehézségeket, nem tudta megszüntetni. Olyan sok érdek ütközött egymással, annyiféle bel- és külföldi erő igyekezett minél nagyobb részt megkaparintani a királyi központi hatalomból, hogy egy minden fél számára békességet biztosító megoldás nem létezett. Marczali Henrik nagyon találóan állapította meg ezzel kapcsolatban, hogy „Magyarországon két össze nem férő dolgot akartak megegyeztetni (ti. az Aranybullában). Mert midőn a nemességet és a papságot, a nemzet legtehetősebb osztályait, teljesen kivonják az adó alól, a királyt még sem hozzák abba a helyzetbe, hogy más forrásokat nyissanak részére udvara fényének és az ország hatalmának fenntartására.”

Az Aranybulla

  

Az Aranybulla kiemelten és hangsúlyozottan foglalkozik a birtokokkal, a pénzzel, és a sóval kapcsolatos ügyekkel. A keresztény egyház – természetesen a királyi kincstár rovására – kierőszakolta az adómentességet, ami azt jelentette, hogy nemcsak a papok lettek adómentesek, hanem az egyháznak szolgáló népek is. A csökkenő adóbevételeket viszont valahogy pótolni kellett. Ez a nehéz, és hálátlan feladat, a királyi jövedelmek kezelőire – a muszlimokra – hárult. Tehát miközben törvényben (az Aranybulla egyes rendelkezéseiben) eltiltják a muszlimokat a korábbi tevékenységüktől, a királynak továbbra is nagy szüksége van rájuk. Az egyház „szabadságát” viszont sérti a nem keresztények (tehát a muszlimok) szabadsága, közhivatalokban való alkalmazása, tisztviselővé választhatóságának joga és a már betöltött tisztségeik: „A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők a birodalom nemesei (legyenek), izmaeliták ne lehessenek!” – mondja ki a törvény. Ez a kitétel már a király hűséges pénzbeszedőit támadja, tehát a megnyírt bevételeket sem lehetne az „ősidők” óta ezt végzőkre (tehát a magyarországi muszlimokra) bízni.

A korabeli magyar királyság működtetésében további zavarokat okoztak a keresztesek, a Német Lovagrend tagjai is, akiket II. Endre 1211-ben fogadott be Erdélybe. Ezek az új jövevények 1212-ben több kiváltságot, és új birtokot is kaptak. Ám a rend nagymestere valószínűleg még ezt is kevésnek érezhette, mert saját pénzt veretett, kővárakat építetett, jóllehet kiváltságlevele ezt nem tette lehetővé számára. Mindezt tetézte, hogy az Aranybulla kibocsátása utáni zűrzavarban Hermann nagymester felajánlotta földjét I. Péternek birtokul, és a pápai felsőség elismeréséül évenként két arany márka fizetésére kötelezte magát. Endre ezt már nem tűrte, és a keresztesekre tört, mire azok 1226-ban végleg elhagyták az országot. A magyar király ezzel a lépésével érthetően nem nyerte el a pápa tetszését, aki hónapokon át leveleket küldözgetett Magyarországra, a Német Lovagrend visszavételét szorgalmazva. A katolikus egyházfő ugyanis jobbnak tartotta volna, ha a magyar határt a lovagrend védi a székely és besenyő lovasság helyett. A székelyek ebben az időszakban települtek keletebbre. A pápa, célja érdekében a politikai zsarolástól sem riadt vissza.

A 13. század már úgy köszöntött be Magyarországra, hogy a királyi hatalommal szemben álló főurak és a katolikus egyház összefogtak, és a római pápa segítségét is elnyerve, vallási köntösbe öltöztetett, szabályos „hitharcot” folytattak a muszlimok ellen. Ehhez az iszlám-ellenességhez feltehetően még a nép rokonszenvét is könnyen megnyerték, hiszen az emberek általában nem kedvelik – és valószínűleg akkor sem kedvelték túlzottan – az állami bevételek behajtóit, az adó- és vámszedőket, a pénzváltókat. A templomokban pedig, senki sem korlátozhatta a „pogányokat” elítélő beszédeket. Erre az időszakra is találó III. Béla jegyzőjének, Anonymusnak megállapítása, aki úgy fogalmaz, hogy abban a korban: „Pannónia, Róma legelője” volt.

Minderről a hazai történetírás máig erősen hallgat...

Ajánlott olvasmányok:

ISZLÁM MŰVELTSÉGE VOLT A HONFOGLALÓKNAK, HONALAPÍTÓKNAK? http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=100258

ISZLÁM PÉNZEK AZ ÁRPÁD-KORBÓL (Igazi szenzáció lehetett volna. Mégsem lett az, hogy Magyarországon készült Árpád-kori pénzt árverezte el Párizsban 2010 tavaszán) http://tudos.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=100363

ISZLÁM VALLÁSÚ HONFOGLALÓK, HONALAPÍTÓK (A muszlim népeket minden fenntartás nélkül fogadta be nemcsak a honfoglaló magyarság, hanem utána az Árpád-ház is. Később erről teljesen megfeledkezett a hazai történetírás.)

http://tudos.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=100333
HÁNY MAGYARORSZÁG IS VOLT RÉGEN?
http://macarcaislamtarihi.blogspot.com/2010/11/hany-magyarorszag-is-volt-regen.html
ELFELEDETT KELETI MAGYARSÁG
http://zold.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=76662

IBN BATTÚTA A (KELETI) MAGYAROKRÓL

http://tudos.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=100848
NOMÁD ŐSEINK NYOMÁBAN BASKÍRFÖLDÖN

http://tudos.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=100612