Bejegyzések
Muszlim honfoglalók?
A hazai történelemkönyvekben többnyire éppen csak megemlítik, hogy a honfoglaló magyarsággal más népek is érkeztek a Kárpát-medencébe. De arról már nemigen szól a fáma, hogy kik voltak azok és milyen volt a helyzetük…
A honfoglalásban részt vevő (kabar, alán, jász, kazár), majd az azt követő időszakban a magyarsághoz csatlakozott (bolgár-török vagy onogur, vardarióta török, magribi arab és a besenyő) népek helyzete igen sajátságos volt a korabeli Magyarországon. A magyarság ugyanis egyenlő partnerként fogadta be a csatlakozott muszlim népeket. Ez azt jelentette, hogy az eltérő kultúrájú, vallású népek megőrizhették eredeti értékeiket, hitüket. A befogadók nem akarták mindenáron „megtéríteni”, megreformálni, átalakítani őket. Ennek következtében az eltérő népek kultúrája, és minden bizonnyal a vallása is hatott a magyarságra.
Tudomásunk szerint eddig a hazai kutatók, a történészek, sőt a régészek sem foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel. Mindössze apró kis jelek utalnak arra, hogy egyszer-egyszer mégis csak találkozniuk kellett ezzel a témával. László Gyula volt az első, aki leírta, hogy a magyarság „iszlám műveltséggel” érkezett a Kárpát-medencébe. Megállapítását nyilván azokra a tapasztalatokra alapozta, melyeket a honfoglalás-kori sírok feltárása során szerzett. A régi temetőkben nyugvók egy része ugyanis nagy valószínűséggel muszlim volt! Erre utal egyes sírok tájolása, illetve a sírokban talált leletek. Ezek közül az egyik legjelentősebb, amit Kiszely Istvánnál olvashatunk, hogy őseink használtak fogkefét (míszvakot[1]). Valószínűleg ennek köszönhető, a honfoglalás-kori sírokból előkerült tetemek fogazata sokkal épebb volt, mint a környező népek sírjaiban talált leleteké. Mellesleg az iszlám vallás követőire ennek a sivatagi növény gyökeréből készült fogtisztító pálcikának a használata, napjainkban is jellemző.
Ugyancsak Kiszely István írta le azt is, hogy a honfoglalók „rétegzett” társadalomban éltek. Ez szerinte azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg, – a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete – amelynek lélekszáma a törzsek és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk. E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez „törzs” nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz szegődött 3 iszlám vallású kabar „csoportot”, így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500.000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely István antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450.000 körülire becsülte, Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570.000-re tette.[2] Ennek némileg ellentmond az a 2007. január 31-én – az egyik nagy, magyarországi politikai párt honlapján – megjelent hír, amely szerint: „Viszonylag kevés honfoglaló magyar érkezhetett egykor a Kárpát-medencébe - ezt támasztja alá az a kutatás, amelynek eredményeiről Raskó István professzor tájékoztatta az MTI-t. A kutatást 2001 óta végzi az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szegedi Biológiai Központjának Genetikai Intézete az MTA Régészeti Intézetével karöltve.”
A korabeli muszlimokra és a magyarságra egyaránt érvényes megállapítás, hogy amikor meghódították a szomszédjaikat, nem semmisítették meg őket, hanem magukhoz csatolták és a további terjeszkedésnél igénybe vették a támogatásukat, a tudásukat, a haderejüket. A magyarság útjába került népek – megtapasztalva a befogadók emberséges viselkedését, türelemét, megértését – valószínűleg maguk is szívesen csatlakoztak a formálódó közösséghez. Maga az állam fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség alapjaiban nem befolyásolta az egyes népcsoportok belső szerkezetét és kormányzási viszonyait. A magyarsághoz csatlakozott muszlim törzsek, hadi erejük önálló felhasználási jogával és külpolitikai önállósággal bizonyára nem rendelkeztek, ugyanakkor hadi erejük, mint egység, önálló és sajátjuk maradt. [3]
A másik fontos jellemző és a különféle népek együttélését segítő tulajdonság a magyarok szabadságszeretete. Bölcs Leó bizánci császár írásaiban többször is kiemeli ezt és a magyarok kiváló harci tulajdonságait. Ennek gyökereit ott kell keresnünk, hogy a jobb legelőkért folyó versengés nem egyszer harchoz vezetett, és a végtelenbe nyúló pusztákon a földrajzi adottság folytán elbújni nemigen lehetett. A lovasnépek szabadságszeretete közismert. A lovas nép szélesebb látókörű, világotlátottabb, más népekkel szemben megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint a korabeli megtelepült népek. A lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkedtek, viselkednek.[4]
A magyaroknak ez az „eurázsiai nomád szabadságszeretete” biztosította az egyes népek nagyfokú önállóságát, egyéniségük megtartását. Azt, hogy ősi szokásaik és szabályaik szerint élhessenek, azaz a törzsek és nemzetségek fejei s a legfőbbek, a „hadnagyok” igazgassák őket. Az is valószínű, hogy ezek a hadnagyok közvetítették a vezető, idegen nép parancsait is, vagyis az alárendelt nép saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig fölébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására. A magyarok tehát régi hazájukból rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal, amelynek nem a faji és nyelvi egység, hanem a közös politikai és katonai vezetés adott tartalmat, így az idegen népek és néprészek csatlakozásának és szerveződéseinek tág teret engedett. [5] Ez az elv teljesen megfelel az iszlám tanításainak.
A magyarság „eurázsiai nomád szabadságszeretete”, vagy az, hogy „rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal” valójában nem más, mint, amit László Gyula a honfoglalók iszlám műveltségeként fogalmazott meg. Az iszlám ugyanis helyteleníti az emberek közötti olyan előítéleteket, megkülönböztetéseket, amelyek a rasszon, bőrszínen, nyelven, nemzetiségen és hasonlókon alapuló csoportosulások és szövetségek formájában jutnak kifejezésre. Azokat a különbségeket, amelyeket az emberek között a születés, rang vagy országok szerinti hovatartozás alapján tesznek, az iszlám a butaság bizonyítékának tekinti. Azt hirdeti, hogy ezen a világon minden ember ugyanazoktól az ősöktől származik és ezért testvér; s helyzetét emberi lényként tekintve egyenlő. Az iszlám értékrendjének egyik legfontosabb eleme az egyenlőség alapelve. Az iszlám azt tanítja, hogy Isten szemében minden ember egyenlő, de nem feltétlenül azonosak. Különböznek képességeikben, tehetségükben, ambíciójukban, vagyoni helyzetükben, de ezek a tulajdonságok nem emelik az egyik embert a másik fölé, illetve az egyik fajtát a másik fölé. Az ember nemzetisége, bőrének színe, vagyona és presztízse nem befolyásolja személyiségét és egyéni jellemét…
A magyarságnak a nyelvi és faji szempontok kiélezése iránt kezdettől fogva nem volt érzéke, ezt minden bizonnyal az iszlám vallású népekkel való együttélés hatásának tekinthetjük. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy őseink nomád népeket ötvöző „állama” nem alkotott egyfajú és egynyelvű népet, nemzetet. A többféle nyelv, vallás és kultúra nem gyengítette, hanem – épp ellenkezőleg – erősítette egymást! A magyarság a leigázáson, hódoltatáson alapuló „missziót” nem ismerte, így ezt a csatlakozó népek esetében sem alkalmazta. „Lovas-nomád kultúrájának” megfelelően kezdettől fogva biztosította a más néptestekről leváló idegen elemek csatlakozásának lehetőségét. Mindezen népcsoportok nem, mint szolgák vagy izolált szabadok helyezkedtek el a magyarság között, hanem a nép akkori politikai berendezkedésének megfelelően maguk is törzset alkottak, külön szállásföldet kaptak és így mai szóval élve bizonyos „autonómiával” is rendelkeztek. [6]
A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság és a vele szövetséges muszlim törzsek tehát egy olyan – mai szóhasználattal élve – korszerű, demokratikus államformát alakítottak ki, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, viszonylagos önállósága. A magyarság és a vele partneri viszonyban élő muszlim népek nem pusztító hordákként érkeztek erre a földre, hanem a szó legjobb, legnemesebb értelmében, honfoglalókként. Nem másokat leigázni jöttek, hanem otthont akartak maguknak és leszármazottaiknak teremteni. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy adott helyzetben például ne akarták volna magukat, vagy az országukat megvédeni. Ez utóbbi a befogadóknak és a befogadottaknak egyaránt feladata volt.
A magyarsághoz csatlakozott, vagy szövetséges muszlim népeket különféle szolgálatokra és szolgáltatásokra kötelezték, például a hadbavonuló sereg „élcsapatát” kellett alkotniuk. A Kárpát-medence védelmére, a gyepűk őrzésére azonban nem azért jelölték ki őseink ezeket a népcsoportokat, mert azok „jövevénynek” számítottak, hanem megbízhatóságuk miatt. Ugyanis kizártnak tűnt, az iszlám közösségek átállása, mind a keleti, mind a nyugati gyepűk mellett található, velük nyilvánvalóan ellenséges keresztény és mindenáron téríteni akaró szomszédokhoz.[7]
A magyarság a 10. század folyamán is megőrizte a korabeli nyugat népeitől eltérő életformáját. Még sokáig nagyállattartó lovas nép maradt, anélkül, hogy ennek az életmódnak az előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.[8] Ez egyben azt is jelentette, hogy hatalmas szakadék tátongott a keleti, muszlim jellegű nomád államforma és a nyugati császárság keresztény állameszménye között. Míg az újjonan szerveződött magyar állam elfogadta a vallási és etnikai sokszínűséget, nem törekedett korlátlan központosításra, nem törölte el az egyes csatlakozott népek vallását, kultúráját, meghagyta vezetőiket, addig a császárság mindenáron le akarta igázni mindazokat, akik nem keresztények. „Pogánynak” ítélve a muszlim-nomád életformát, barbárnak a nomád államot, rablóhordának a lovas-íjász sereget.[9]
A magyarok „mássága” miatt Nyugat-Európa őseinket többnyire kedvezőtlenül ítélte meg. Ottó freisingi püspök szerint például „a magyarok külseje marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony, vadak, nyelvük barbár úgy, hogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte”.[10]
A nagyfokú ellenszenv gyökereit minden bizonnyal a kereszténység missziós alapelveiben kell keresni. A korabeli Európa nyugati felén, császárnak lenni ugyanis, a keresztény felfogás szerint azt jelentette, hogy harcolni kell a pogányok (a muszlimok, vagyis a más hiten lévők) ellen, vagy jobb esetben meg kell őket téríteni. Például Nagy Károlyról jegyezték fel, hogy annak idején „a pogány szászok és avarok legyőzőjeként” érdemesítette magát a császári koronára. A 7. század végén az avarok már nem „háborgatták” a nyugat népeit, Nagy Károly a közvélemény nyomása alatt – amely a „hit ellenségeinek” legyőzését követelte – mégis egyszerűen rájuk rontott. A császári méltóság megújítására Nagy Ottónak is a „pogány szlávok és magyarok legyőzése” adott közvetlen okot, ürügyet. Nagy Károly és Nagy Ottó példája egyaránt azt mutatja, hogy a császári méltóság elnyerése mindig egyben újabb ösztönzést is adott, egy nagyszabású hódító és missziós célú keleti politika folytatásához.[11]
A magyarokkal kapcsolatosan is találunk példát e sajátos nyugati szemléletmódra, amit jelen esetben – tekintve, hogy a történtek elszenvedői muszlimok voltak – akár az iszlámellenesség első hazai megnyilvánulásának is tekinthetünk. A már korábban említett Aba Sámuel (a Katolikus Egyház által később szenté avatott első királyunk, István sógora) és népe ellen III. Henrik nemcsak seregének fegyvereit fordította, hanem az Annales Althanenses adata szerint pápai kiközösítést (anathemát) is mondatott ki rájuk, „mert királyukat (Pétert) gyalázattal illették”. Pedig a Péter ellen lázadók nem tettek mást, csupán a magyarságba beilleszkedni nem akaró, de hatalomra törő idegenek ellen harcolva meg akarták őrizni hitüket, életmódjukat. III. Henrik tehát az 1040-es években már kiközösített muszlim „lázadókat” győzött le Magyarországon. Mindez pápai jóváhagyással indult és a pápaság érdekeit is szolgálta, ami végül egy korai keresztes háború színezetét adta ennek a vállalkozásnak. A pápai és a birodalmi érdekek határozták meg Aba Sámuel megbuktatását, s ha pedig nemzetségét, származását és nevének eredetét is ismerték, akkor – a nyugati ideológia szerint – a pápa és a császár még inkább vélhették magukat a „kereszténység ügyéért” küzdőknek - írja a krónikás.[12]
Tudomásunk szerint eddig a hazai kutatók, a történészek, sőt a régészek sem foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel. Mindössze apró kis jelek utalnak arra, hogy egyszer-egyszer mégis csak találkozniuk kellett ezzel a témával. László Gyula volt az első, aki leírta, hogy a magyarság „iszlám műveltséggel” érkezett a Kárpát-medencébe. Megállapítását nyilván azokra a tapasztalatokra alapozta, melyeket a honfoglalás-kori sírok feltárása során szerzett. A régi temetőkben nyugvók egy része ugyanis nagy valószínűséggel muszlim volt! Erre utal egyes sírok tájolása, illetve a sírokban talált leletek. Ezek közül az egyik legjelentősebb, amit Kiszely Istvánnál olvashatunk, hogy őseink használtak fogkefét (míszvakot[1]). Valószínűleg ennek köszönhető, a honfoglalás-kori sírokból előkerült tetemek fogazata sokkal épebb volt, mint a környező népek sírjaiban talált leleteké. Mellesleg az iszlám vallás követőire ennek a sivatagi növény gyökeréből készült fogtisztító pálcikának a használata, napjainkban is jellemző.
Ugyancsak Kiszely István írta le azt is, hogy a honfoglalók „rétegzett” társadalomban éltek. Ez szerinte azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg, – a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete – amelynek lélekszáma a törzsek és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk. E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez „törzs” nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz szegődött 3 iszlám vallású kabar „csoportot”, így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500.000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely István antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450.000 körülire becsülte, Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570.000-re tette.[2] Ennek némileg ellentmond az a 2007. január 31-én – az egyik nagy, magyarországi politikai párt honlapján – megjelent hír, amely szerint: „Viszonylag kevés honfoglaló magyar érkezhetett egykor a Kárpát-medencébe - ezt támasztja alá az a kutatás, amelynek eredményeiről Raskó István professzor tájékoztatta az MTI-t. A kutatást 2001 óta végzi az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szegedi Biológiai Központjának Genetikai Intézete az MTA Régészeti Intézetével karöltve.”
A korabeli muszlimokra és a magyarságra egyaránt érvényes megállapítás, hogy amikor meghódították a szomszédjaikat, nem semmisítették meg őket, hanem magukhoz csatolták és a további terjeszkedésnél igénybe vették a támogatásukat, a tudásukat, a haderejüket. A magyarság útjába került népek – megtapasztalva a befogadók emberséges viselkedését, türelemét, megértését – valószínűleg maguk is szívesen csatlakoztak a formálódó közösséghez. Maga az állam fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség alapjaiban nem befolyásolta az egyes népcsoportok belső szerkezetét és kormányzási viszonyait. A magyarsághoz csatlakozott muszlim törzsek, hadi erejük önálló felhasználási jogával és külpolitikai önállósággal bizonyára nem rendelkeztek, ugyanakkor hadi erejük, mint egység, önálló és sajátjuk maradt. [3]
A másik fontos jellemző és a különféle népek együttélését segítő tulajdonság a magyarok szabadságszeretete. Bölcs Leó bizánci császár írásaiban többször is kiemeli ezt és a magyarok kiváló harci tulajdonságait. Ennek gyökereit ott kell keresnünk, hogy a jobb legelőkért folyó versengés nem egyszer harchoz vezetett, és a végtelenbe nyúló pusztákon a földrajzi adottság folytán elbújni nemigen lehetett. A lovasnépek szabadságszeretete közismert. A lovas nép szélesebb látókörű, világotlátottabb, más népekkel szemben megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint a korabeli megtelepült népek. A lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkedtek, viselkednek.[4]
A magyaroknak ez az „eurázsiai nomád szabadságszeretete” biztosította az egyes népek nagyfokú önállóságát, egyéniségük megtartását. Azt, hogy ősi szokásaik és szabályaik szerint élhessenek, azaz a törzsek és nemzetségek fejei s a legfőbbek, a „hadnagyok” igazgassák őket. Az is valószínű, hogy ezek a hadnagyok közvetítették a vezető, idegen nép parancsait is, vagyis az alárendelt nép saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig fölébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására. A magyarok tehát régi hazájukból rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal, amelynek nem a faji és nyelvi egység, hanem a közös politikai és katonai vezetés adott tartalmat, így az idegen népek és néprészek csatlakozásának és szerveződéseinek tág teret engedett. [5] Ez az elv teljesen megfelel az iszlám tanításainak.
A magyarság „eurázsiai nomád szabadságszeretete”, vagy az, hogy „rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal” valójában nem más, mint, amit László Gyula a honfoglalók iszlám műveltségeként fogalmazott meg. Az iszlám ugyanis helyteleníti az emberek közötti olyan előítéleteket, megkülönböztetéseket, amelyek a rasszon, bőrszínen, nyelven, nemzetiségen és hasonlókon alapuló csoportosulások és szövetségek formájában jutnak kifejezésre. Azokat a különbségeket, amelyeket az emberek között a születés, rang vagy országok szerinti hovatartozás alapján tesznek, az iszlám a butaság bizonyítékának tekinti. Azt hirdeti, hogy ezen a világon minden ember ugyanazoktól az ősöktől származik és ezért testvér; s helyzetét emberi lényként tekintve egyenlő. Az iszlám értékrendjének egyik legfontosabb eleme az egyenlőség alapelve. Az iszlám azt tanítja, hogy Isten szemében minden ember egyenlő, de nem feltétlenül azonosak. Különböznek képességeikben, tehetségükben, ambíciójukban, vagyoni helyzetükben, de ezek a tulajdonságok nem emelik az egyik embert a másik fölé, illetve az egyik fajtát a másik fölé. Az ember nemzetisége, bőrének színe, vagyona és presztízse nem befolyásolja személyiségét és egyéni jellemét…
A magyarságnak a nyelvi és faji szempontok kiélezése iránt kezdettől fogva nem volt érzéke, ezt minden bizonnyal az iszlám vallású népekkel való együttélés hatásának tekinthetjük. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy őseink nomád népeket ötvöző „állama” nem alkotott egyfajú és egynyelvű népet, nemzetet. A többféle nyelv, vallás és kultúra nem gyengítette, hanem – épp ellenkezőleg – erősítette egymást! A magyarság a leigázáson, hódoltatáson alapuló „missziót” nem ismerte, így ezt a csatlakozó népek esetében sem alkalmazta. „Lovas-nomád kultúrájának” megfelelően kezdettől fogva biztosította a más néptestekről leváló idegen elemek csatlakozásának lehetőségét. Mindezen népcsoportok nem, mint szolgák vagy izolált szabadok helyezkedtek el a magyarság között, hanem a nép akkori politikai berendezkedésének megfelelően maguk is törzset alkottak, külön szállásföldet kaptak és így mai szóval élve bizonyos „autonómiával” is rendelkeztek. [6]
A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság és a vele szövetséges muszlim törzsek tehát egy olyan – mai szóhasználattal élve – korszerű, demokratikus államformát alakítottak ki, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, viszonylagos önállósága. A magyarság és a vele partneri viszonyban élő muszlim népek nem pusztító hordákként érkeztek erre a földre, hanem a szó legjobb, legnemesebb értelmében, honfoglalókként. Nem másokat leigázni jöttek, hanem otthont akartak maguknak és leszármazottaiknak teremteni. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy adott helyzetben például ne akarták volna magukat, vagy az országukat megvédeni. Ez utóbbi a befogadóknak és a befogadottaknak egyaránt feladata volt.
A magyarsághoz csatlakozott, vagy szövetséges muszlim népeket különféle szolgálatokra és szolgáltatásokra kötelezték, például a hadbavonuló sereg „élcsapatát” kellett alkotniuk. A Kárpát-medence védelmére, a gyepűk őrzésére azonban nem azért jelölték ki őseink ezeket a népcsoportokat, mert azok „jövevénynek” számítottak, hanem megbízhatóságuk miatt. Ugyanis kizártnak tűnt, az iszlám közösségek átállása, mind a keleti, mind a nyugati gyepűk mellett található, velük nyilvánvalóan ellenséges keresztény és mindenáron téríteni akaró szomszédokhoz.[7]
A magyarság a 10. század folyamán is megőrizte a korabeli nyugat népeitől eltérő életformáját. Még sokáig nagyállattartó lovas nép maradt, anélkül, hogy ennek az életmódnak az előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.[8] Ez egyben azt is jelentette, hogy hatalmas szakadék tátongott a keleti, muszlim jellegű nomád államforma és a nyugati császárság keresztény állameszménye között. Míg az újjonan szerveződött magyar állam elfogadta a vallási és etnikai sokszínűséget, nem törekedett korlátlan központosításra, nem törölte el az egyes csatlakozott népek vallását, kultúráját, meghagyta vezetőiket, addig a császárság mindenáron le akarta igázni mindazokat, akik nem keresztények. „Pogánynak” ítélve a muszlim-nomád életformát, barbárnak a nomád államot, rablóhordának a lovas-íjász sereget.[9]
A magyarok „mássága” miatt Nyugat-Európa őseinket többnyire kedvezőtlenül ítélte meg. Ottó freisingi püspök szerint például „a magyarok külseje marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony, vadak, nyelvük barbár úgy, hogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte”.[10]
A nagyfokú ellenszenv gyökereit minden bizonnyal a kereszténység missziós alapelveiben kell keresni. A korabeli Európa nyugati felén, császárnak lenni ugyanis, a keresztény felfogás szerint azt jelentette, hogy harcolni kell a pogányok (a muszlimok, vagyis a más hiten lévők) ellen, vagy jobb esetben meg kell őket téríteni. Például Nagy Károlyról jegyezték fel, hogy annak idején „a pogány szászok és avarok legyőzőjeként” érdemesítette magát a császári koronára. A 7. század végén az avarok már nem „háborgatták” a nyugat népeit, Nagy Károly a közvélemény nyomása alatt – amely a „hit ellenségeinek” legyőzését követelte – mégis egyszerűen rájuk rontott. A császári méltóság megújítására Nagy Ottónak is a „pogány szlávok és magyarok legyőzése” adott közvetlen okot, ürügyet. Nagy Károly és Nagy Ottó példája egyaránt azt mutatja, hogy a császári méltóság elnyerése mindig egyben újabb ösztönzést is adott, egy nagyszabású hódító és missziós célú keleti politika folytatásához.[11]
A magyarokkal kapcsolatosan is találunk példát e sajátos nyugati szemléletmódra, amit jelen esetben – tekintve, hogy a történtek elszenvedői muszlimok voltak – akár az iszlámellenesség első hazai megnyilvánulásának is tekinthetünk. A már korábban említett Aba Sámuel (a Katolikus Egyház által később szenté avatott első királyunk, István sógora) és népe ellen III. Henrik nemcsak seregének fegyvereit fordította, hanem az Annales Althanenses adata szerint pápai kiközösítést (anathemát) is mondatott ki rájuk, „mert királyukat (Pétert) gyalázattal illették”. Pedig a Péter ellen lázadók nem tettek mást, csupán a magyarságba beilleszkedni nem akaró, de hatalomra törő idegenek ellen harcolva meg akarták őrizni hitüket, életmódjukat. III. Henrik tehát az 1040-es években már kiközösített muszlim „lázadókat” győzött le Magyarországon. Mindez pápai jóváhagyással indult és a pápaság érdekeit is szolgálta, ami végül egy korai keresztes háború színezetét adta ennek a vállalkozásnak. A pápai és a birodalmi érdekek határozták meg Aba Sámuel megbuktatását, s ha pedig nemzetségét, származását és nevének eredetét is ismerték, akkor – a nyugati ideológia szerint – a pápa és a császár még inkább vélhették magukat a „kereszténység ügyéért” küzdőknek - írja a krónikás.[12]
[3] Adorján Imre: Muzulmánok a magyarok közt. Fejér Megyei Pedagógiai Szolgáltató Intézet, 1988.
[4] Kiszely István dr. im.
[5] Adorján Imre im.
[6] Adorján Imre im.
[7] Adorján Imre im.
[8] Kiszely István dr. im.
[9] Adorján Imre im.
[10] Kiszely István dr. im.
[11] Adorján Imre im.
[12] Adorján Imre im.
Ez az írás eredetileg Keleti népek a honfoglalók között (1.) címmel a http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=37551 webcímen jelent meg.
[4] Kiszely István dr. im.
[5] Adorján Imre im.
[6] Adorján Imre im.
[7] Adorján Imre im.
[8] Kiszely István dr. im.
[9] Adorján Imre im.
[10] Kiszely István dr. im.
[11] Adorján Imre im.
[12] Adorján Imre im.
Ez az írás eredetileg Keleti népek a honfoglalók között (1.) címmel a http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=37551 webcímen jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.