MAGYAR MUSZLIMOK TÖRÖKORSZÁGBAN

Egy vérből valók vagyunk!

Sok-sok évvel ezelőtt egy mongol barátom (talán Batu volt a neve, már nem emlékszem egészen pontosan) hosszasan beszélt nekem arról, hogy a sztyeppei népek milyen rokonságban állnak egymással. Megvallom, akkoriban még nem igazán érdekelt ez a téma. De nagy figyelemmel, vagy inkább tisztelettel hallgattam mégis, mert igazán nagyra értékeltem, hogy valaki – több ezer kilométerre Magyarországtól – képes volt megtanulni a magyar nyelvet. Azt, amiről ugye azt tanították nekünk, hogy a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik. Nos, ez a nálam vagy 10-15 évvel idősebb, akkoriban talán a negyvenes éveiben járó mongol férfi, történelem leckét adott nekem. Volt egy mondata, amire kifejezetten jól emlékszem. Azt mondta: Egy vérből valók vagyunk!

Miközben a Déli-pályaudvarról Dombóvár-Pécs felé robogott velünk a vonat. Lassan kitárult egy másik világ – a Kelet – kapuja előttem. Szinte magam előtt láttam a végtelen füves pusztákon kóborló nyájakat, a vágtató lovasokat, a jurták sokaságát, a pásztortüzeket, és eszembe sem jutott, hogy elgondolkozzam arról, mit is jelent az a kifejezés, hogy „Egy vérből valók vagyunk!” Jó pár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét eszembe jussanak e szavak, és most már tényleg elgondolkodjam rajta, mi lehet a mélyebb értelme mindannak, amit mondott.
Még a rendszerváltás előtt történt, hogy a Pécsi Körzeti Televízióhoz mongol küldöttség érkezett. A Dunántúli Naplótól, ahol akkoriban dolgoztam, engem bíztak meg, hogy képviseljem a lapot a találkozón. A vendégek oroszul beszéltek, oroszul mondták el, hogy mi mindent csinálnak, milyen műsorokat készítenek a mongol tévében, ám egymás között egy olyan nyelven társalogtak, ami hirtelenjében nagyon ismerősnek tűnt nekem. Akkoriban mugyanis már elkezdtem törökül tanulni, egy török nyelvű Korán fordítás volt az első leckekönyvem. Élő török beszédet legfeljebb csak akkor halottam, ha sikerült valamilyen török nyelvű adót befognom.
Legnagyobb meglepetésemre a vendéget értették a szavam, amikor törökül szóltam hozzájuk. Ők is meglepődtek, és a vendéglátó házigazda, a tévéstúdió vezetője is nagy szemeket meresztett rám. Hazatérve ismét elővettem a „tananyagot” és elhatároztam, hogy attól fogva, mindennap tanulni fogom a nyelvet, magammal viszem a táskámban a török nyelvű Koránt és a buszon – akkoriban naponta kétszer negyven percet ingáztam Pécs és Komló között – szorgalmasan memorizálom az új szavakat. A terv jónak bizonyult és vagy másfél évig működött is, mialatt több száz török szóval bővült a szókincsem, de a nyelvtan ismerete hiányzott az igazi tudáshoz. Ezt azzal igyekeztem pótolni, hogy munkát vállaltam az IBUSZ-nál, ami akkoriban még a legnagyobb magyarországi utazási irodának számított. Pécs és Isztambul között szállítgattuk a turistákat, mindaddig, míg a délszláv polgárháború – pontosabban a háborút megelőző kedvezőtlen közállapotok – gátat nem vetett az utazásoknak.
A bajt tetézte, hogy fő munkahelyemen, a Dunántúli Naplónál, egy idő után egyesek nem igazán nézték jó szemmel, azt hogy Törökországba járok. Aztán, amikor az akkori főszerkesztő, már nemcsak lebeszélni akart, de kereken meg is tiltotta, hogy ismét útra keljek, gyorsan kiléptem az újságtól. Egyik napról a másikra ott hagytam a szerkesztőséget. Gyors döntés volt és végleges. Nem számoltam a következményekkel, hogy olyan másik laphoz megyek, amely csak pár hónapig működik majd, az azóta hírhedetté vált Postabank és annak általam is ismert elnök-vezérigazgatója jóvoltából. Gyanítható persze, hogy ebben a furcsa és váratlan megszűnésben egy olyan ember keze is benne volt, aki korábban a Dunántúli Napló kiadó igazgatója volt, és akkoriban épp a Postabanknak dolgozott, mint a dél dunántúli régió igazgatója. Később a lapunk megszűntével ismét – az akkor már Új Dunántúli Napló nevet viselő – és időközben új székházba költözött lapnál tűnt fel, ahol érdemben nemigen csinált semmit, de jó fizetést élvezett!
Nehéz, gyötrelmes évek következtek. De egyik isztambuli utam során sikerült egy kis török nyelvtan vásárolnom, a Nagy Bazár (a Kapalı Çarşı) melletti könyvbazárban, ahol akkoriban még állott a magyar származású Ibrahim Müteferrika, az első törökországi könyvnyomdász szobra. Törökországi magyarokról is, ott Isztambulban hallottam először, amikor egyedüli magyar újságíróként a lapomnak Liszt Ferenc emléktáblájának avatásáról tudósítottam a helyszínről. (Ez nem kis dolog volt akkoriban, hiszen a magyarországi telefonviszonyok annyira rosszak voltak, hogy időnként Szigetvárról, vagy Mohácsról is csak nehezen lehetett elérni a pécsi szerkesztőséget, nemhogy Isztambulból.) A Dunántúli Napló akár büszke is lehetett volna rá, hogy van egy újságírója, aki megtalálta a Bartókkal együtt a 30-as években, Anatóliában népzenét gyűjtő török zeneszerzőt, akinek magyar származású felesége volt, vagy, hogy az újságíró elsőként ír cikket a lapnak a feriköyi protestáns temetőben nyugvó 48-as honvédek sírjairól. Annál is inkább, mivel akkoriban még elég elhanyagolt, csúnya és gazos volt ennek az isztambuli temetőnek a magyar része és csak később kezdték el kitisztítani, rendbe tenni. De akkoriban még más szelek fújtak… másfajta ideológiai elvárásoknak kellett megfelelnie a lap vezérkarának!
Később, amikor 55 évesen Isztambulba költöztem, már nemcsak, mint vendég sétálgattam az utcákon, tereken, még jobban megismertem a törökországi magyarok történetét. Valóságos kis könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem egybe. Ami persze csak a kezdet, mert ennek a több évszázadot, sok-sok családot átölelő történetnek még mindig nem értem a végére. Sőt, alighanem nagyon is az elején tartok. A Törökországban muszlimmá lett magyarok száma ugyanis jóval nagyobb, mint elsőre gondolná az ember! Bem József, vagy a 48-as tábornokok, a katonaorvosok történetét viszonylag könnyű volt megismerni, de a korábban törökföldön letelepedett magyarok, vagy az egyszerű honvédek sorsát, élettörténetét feltárni, rokonságát, leszármazottait kikutatni, nem egy egyszerű és nem is túl gyors folyamat. Ráadásul sok a fals, a félrevezető, a hamis információ. Egy Törökországot állítólag végig gyalogló, itt a magyar rokonságot kereső, erdélyi magyar tanfelügyelő, például azt állította még nem is olyan rég, hogy bizonyos itteni állítólagos magyaroknak a személyi igazolványában is fel van tüntetve a származása. Ami sajnos nem igaz… A hiba forrása, hogy az illető egy mondatot sem tud törökül, úgy állt neki az ősök után kutakodni!
Hibát persze bárki véthet, még akkor is, ha második anyanyelveként használja a török nyelvet. Neveket, helyzeteket is félre lehet érteni, mint ahogy jól példázzák ezt az eddig Magyarországon napvilágot látott magyar-török vagy török-magyar szótárak. Csupán csak azokat forgatva ugyanis nem juthat túl messzire az ember. Sok a ferdítés, a téves szócikk… De, ha van megfelelő nyelvi közeg, segítség, a kutató – kisebb nehézségek árán – előbb-utóbb túlteszi magát a nehézségeken. Ráadásul Törökországban az írásreformot követően, sok minden megváltozott. A latin betűs írás használata azt is magával hozta, hogy az eredeti (arab betűs) oszmán-török szövegek átírása sem mindig pontos. Különösen nehézséget okoz ez, ha eredeti magyar nevekről van szó.
A Botos családnevet például Potosnak írták, a Vendel Vensel, az Illés Ilnis, a Szendrő Szendri, a Milaly Mihal, a Lajos Labos… és még hosszan sorolhatnánk. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan szavak vagy kifejezések, amelyek egyetlen szótárban sem szerepelnek, és sem a családban, sem az ismerősök közül nem tudja senki sem a pontos jelentését. Még az egyik nagy napilapnál olvasószerkesztőként dolgozó barátom sem! Csak találgatni lehet, de a találgatásokat nem lehet komolyan venni, a kutatást folytatni kell.
Lássuk mindezek után milyen neveket ismerünk, milyen Törökországban muszlimmá lett magyarokról tudunk?
Nuri – Márton József – katona (=asker),
Ismail – Yuhan Mózses – katona (=asker),
Rüstem – (egy név alatt 2 személy is) Szalayi Mihály és Szalay Ferenc – katona (=asker),
Musa – Kaló vagy Galó Lajos (valószínűleg tüzér),
Süleyman – Ficsor Károly – szűcs (=kürkçü),
Selim – Csokán Tamás (eredeti török helyesírás szerint: Çonana Tomeş) – magyar kovács – (Macarlı demirci)ö
Ali – Szabó József (=Yozef Sabo) (valószínűleg tüzér = topçu, tapiçer),
Numan – Sajó Ferenc – kovács (deirci),
Feyzullah – Vars Ádám – szabó (= terzi),
Yakub – Garos József – huszár,
Süleyman – Soós Ferenc – katona (=asker),
Mehmed – Karácsony Imre – katona (=asker),
Ismail – Juhan (?) (eredetileg Yuhan) gyógyszerész,
Osman – Benedek József – huszár,
Said – András (eredetileg Andriya) írnok,
Yusuf – valamilyen Jenő – kocsis (róla pl. azt is tudhatjuk, h felesége Emine),
Ömer – magyar neve Sándor – lakatos,
Ibrahim – István (Istefan) – kocsis,
Ibrahim – Sánta János – szabó,
Hasan – Boskó (?)– ács-segéd,
Ismail – (?) József – cipész kisiparos,
Yusuf – Csapodi (Csabdi?) – kovács kisiparos,
Ahmed – Sári József – cipész, felesége: Hatice,
Ahmed – Vanyó János – ácsmester,
Ishak – Babri Peti (Péter?) – kocsis.
Más forrásokból tudni lehet például, hogy két magyar asztalos műhelyt nyitott Isztambulban, a mai Karaköy területén. Továbbá a törökországi emigránsok között megfordult látogatók feljegyezték, hogy hol és mikor, kivel találkoztak. Vagy, hogy ki küldött haza pénzt a magyar muszlimok közül…
Több olyan család is él ma Törökországban, amelynek tagjai azt állítják magukról, hogy magyar származásúak. Egy részükkel már sikerült a kapcsolatot felvenni, bár az eddig megismert családfák, élettörténetek nem támasztják alá ezeket az állításokat. Magyar muszlimok leszármazottjai valószínűleg több helyen is élnek Törökország területén…

(folyt. köv. insallah)