A győzelem napja

1453 májusában már készen voltak azok az ágyúk, amiket a magyar származású Urbán mester irányításával öntöttek a török mesterek. Az itteni történészek pontosan leírják az ágyúk méreteit, anyagát és annak a történetét is, hogy milyen körülmények között és hogyan, milyen nehézségek árán szállították a helyszínre ezeket a nem kis fémdarabokat. Akit érdekel az isztambuli Hadtörténeti Múzeumban, pontosabban annak udvarán saját kezével is végig simíthat ezeken az alkalmatosságokon. Jómagam inkább a lakásunkhoz közeli Panoráma Múzeum képeit szeretem inkább.

Pénteki beszédében az imám tegnap, megemlítette, hogy lesz valami tudományos tanácskozás Isztambul 1453. évi elfoglalásáról. Errefelé az imámok szeretnek aktualitásokat szőni a pénteki beszédükbe. Nem hiszem, hogy önként tennék, hisz ők is állami hivatalnokok, attól az intézménytől kapják a jövedelmüket, amely az ilyen programokat (is) szervezi. Próbálnának csak másként tenni, könnyen annak az imámnak a sorsára jutnának, aki túl sok saját véleményt, egyéni gondolatot megfogalmazva egyszer csak az utcán találta magát. A dolog éppen akkor esett, amikor legutóbb szülőhazámba látogatva, akarva akaratlanul sikerült megtapasztalnom, hogy a hasonló nyájszellem hogyan tette erkölcsileg, gazdaságilag, politikailag is teljesen tönkre a nemrég még virágzó kis Közép-Kelet európai országot.

Mondom, mire több mint egy havi otthoni tapasztalatszerzés után hazajöttem a régi imámmal már csak a mecset udvarán találkozhattam. Megállapítva magamban, hogy mintha haja és szakálla is fehérebb lenne, mint korábban. A szószékre már nem engedték vissza, viszont kapja a jól megérdemelt nyugdíját, amire én magam – bár nálánál valamivel idősebb vagyok - még csak várakozom. Ebben az otthoni sajtóban gyakran lesajnált, lenézett vagy a maradiság pejoratív jelzőivel jellemzett országban egyébként nem ritka, hogy már 45 éves korukban is nyugállományba mehetnek az emberek. Közeli barátom, egy itten napilap olvasószerkesztője, vagy például az a sofőr is, aki az elmúlt hetekben egy munka miatt többször is egy távoli nyomdába fuvarozott, mindketten nyugdíjasom már, pedig nálam 15 évvel fiatalabbak.

Itt a nyugdíj mellett is nyugodtan dogozhat, dolgozgathat, ha akar és tud az ember. Errefelé nem nézik ki a munkahelyekről a 60, a 70 éveseket sem. Sőt, tisztelik, aki dolgozik, nem henyél. A fiatalabb kollégák szívesen invitálják egy kávé, vagy tea melletti traccspartira. De az is természetes, hogy ebéd is jár a munkahelyen, még akkor is, ha csak alkalmi vendég, vagy csak látogató az illető.

Ez az új imám is szimpatikus ember, mandulavágású szemein látszik, hogy ősei keleti emigránsok lehettek. Valószínűleg ezért is vonzódhat hozzám, a másik – a nyugatabbról ide települt –emigránshoz. Minden alkalommal keresi a tekintetem a mecsetben, kutatja vajon ott vagyok-e a tömegben. Tegnap pedig le is ült mellém a khutba után az udvaron, ahol más korosabb, vagy fáradtabb férfiak is erőt gyűjtenek a pénteki közös ima után. Nekem épp az orvosig kellett elnavigálnom, hogy a bedagadt, felpüffedt lábaimra valami új gyógyszert kérjek. Így – a gyecsmis olsun – a jobbulást kívánok, szokványos búcsúzás előtt nem jutott eszembe, hogy szóba hozzam az aktualitást, hogy nekünk, magyaroknak is volt valami kis szerepünk Isztambul ostromakor.

1453 májusában már készen voltak azok az ágyúk, amiket a magyar származású Urbán mester irányításával öntöttek a török mesterek. Az itteni történészek pontosan leírják az ágyúk méreteit, anyagát és annak a történetét is, hogy milyen körülmények között és hogyan, milyen nehézségek árán szállították a helyszínre ezeket a nem kis fémdarabokat. Akit érdekel az isztambuli Hadtörténeti Múzeumban, pontosabban annak udvarán saját kezével is végig simíthat ezeken az alkalmatosságokon. Jómagam inkább a lakásunkhoz közeli Panoráma Múzeum képeit szeretem inkább.

A hatalmas kupola alatt megfestett csatajelenetek, hanggal kísért előadását legszívesebben hetente, vagy naponta megnézném. Közvetlen a nyitás után láttam először az élethűen megelevenedő történteket. Ez ám az igazi történelem! Lelkesedtem és lelkesedem, azóta is, hisz ugyanazon városfalak mellett telnek most napjaim. Ugyanazokat a bástyákat látom ma is szinte nap, mint nap… csak éppen a csatázó felek, a harci zaj hiányzik. Ott ahol a régi képeken katonák sorakoznak, muníciók, hadi eszközök sokasodnak, most békés mezőgazdasági munka, öntözéses kertészkedés folyik. Petrezselyemfélék, káposztafejek, saláta levelek sokasodnak. Az egykori várárok ma igazi, csendes veteményeskert, amit eszébe sem jut senkinek megdézsmálni. A régi városkapu bejáratánál egy rokkant ember irányítja a forgalmat, lámpa is van ugyan mindkét oldalon, de a szűk bejáraton, gyorsabb, megbízhatóbb az ember diktálta ritmus.

Így él itt velünk együtt a régmúlt, a történelem, a régi városfalak mentén. Kívül és belül, éveken, évszázadokon át. A tegnap beleolvadt a mába, a holnapba… Az idegeneknek, az alkalmilag hozzánk látogatóknak, a turistáknak csak egy röpke élmény, de nekünk, akik itt ez a folyton változó permanens valóság. Fél évtized, amióta itt lakom, sok minden más lett, ott ahol a régi képeken egy csoport fegyveres épp támadásra készül, most új villamos vonal működik. Szeretem ezt az új villamos vonalat, sokkal gyorsabb és kényelmesebb vele az utazás. Az egyik kaputól a másikig most csak pár perc az út, holott nemrég még félórákat kellett várni a buszra.

Más minden is változott persze az évszázadok során nemcsak új villamos vonalak, utak, aluljárók épültek, de a régi képeken még üres területeken a temetők megteltek sírokkal. Errefelé szépen gondozottak a sírkertek, mindig tiszták az utak, az otthoniak talán ebből is tanulhatnának. Ezért is szoktam – néha csalafinta módon – a rövidebb úton, a temetőkerten át elkalauzolni a látogatóimat. Hogy, lássák, értsék, hogy az általuk megszokottól eltérő, a másság, semmivel sem értéktelenebb, kevesebb, mint tőlünk nyugatabbra sokan feltételezik.

1453. május 29-e a győzelem napja. Most, kora reggel, amikor e sorokat írom, mégsem utal erre semmi. Lassan ébred a város, a nyitott ablakon át pont olyan zajok szűrődnek be, mint máskor. Az autók zaja, madarak csicsergése, egy kakas szűnni nem akaró kukorékolása, egy-egy sirály rikoltása, gyerek zsivaj… és közben az jut eszembe, bárha otthon is ennyi gyerekhang lenne az utcákon! Bárha otthon is így tolná az utca árus a friss sárgabarackkal, cseresznyével, dinnyével megrakott kézikocsiját!